Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Orvoslás a társadalmunkban

 

               Nagymama koromra, az emberi kapcsolatok terén, rengeteg tapasztalatot szereztem. Ebben az írásomban az orvos és az ember közötti kapcsolat tapasztalataimat szeretném a kedves olvasóval megismertetni.

               A jó orvos-beteg kapcsolat (a megfelelő szakmai tudáson kívül) elengedhetetlen feltétele a magasabb színvonalú betegellátásnak a beteg gyógyulásában. Ezt tanítják, az egyetemeken is. A beteg részéről pedig elengedhetetlen az orvos iránti bizalom, mert mint tudjuk, túl nagy a beteg kiszolgáltatottsága. Legyen az, az ország legnagyobb tudású közgazdásza, csavaros agyú sztárügyvédje, vagy a legtapasztaltabb, keménykezű rendőrkapitány, játékszerévé válhat a betegségnek, és kiszolgáltatottjává az orvosoknak. Ezt a kiszolgáltatottságot próbálják a betegek kiegyensúlyozni, az orvosnak juttatott hálapénzzel. (Hálapénz?)  Ez valójában nem lenne baj, mert a jó, a hivatásuknak élő orvosok nagyszerűen tudják egy színvonalon kezelni, a hálapénzt adó, és a nem adó betegeket. Vagyis, gyógyítás tekintetében nem tesznek különbséget, mert a cél ugyanaz: mindenekfelett, gyógyítani.

Akár egyet ért velem a kedves olvasó, akár nem, a nyomaték kedvéért felhívnám figyelmüket néhány fontos tényre. Benne van a lekvárban a Magyar Egészségügy, mi pedig gyarló emberek szívesen lovagoljuk meg a szokásos vesszőparipánkat; szidjuk a mindenkori kormányt és sajnáljuk az egészségügyben dolgozó orvosokat. Azt ugyan nem tudom, hány orvos sajnálja az anyagiakkal küszködő betegeit, de teljes bizonyossággal állíthatom, szép számmal akadnak ilyenek is. Kívánok nekik munkájukhoz sok sikerélményt, békés, kellemes családi fészket, hogy mindig ki tudják pihenni fáradalmaikat, és a jótékony álom soha ne kerülje el szemüket. Az pedig már a szerencse dolga, melyik beteg, melyik orvos keze alatt várhatja gyógyulását.

Az utóbbi hónapokban alkalmam nyílt, hogy a szemészeten találkozhattam az elismert kategóriába tartozó orvossal. Aztán, ugyancsak az utóbbi hónapokban, más betegséggel kapcsolatban, alkalom adódott találkozni az ellenkező pólussal is. Igaz, ő is megtette a kötelességét, de attól óvakodott, hogy egy lépéssel sem tegyen többet.

Akaratlanul is az jut eszembe, hogy egy buszvezető munkába lépésnél, csupán arra vállalkozik, hogy felelőssége tudatában, biztonságosan vezeti a buszt, menetjeggyel lássa el az utast. Ennek tetejébe arra is odafigyel, hogy a vezetése alatt ne történjen rendbontás, egy utas se veszélyeztesse a többi létbiztonságát. Nem különös? Pedig ezért a pluszért, nem kap hálapénzt.

Elégedetlenkednek az orvosok, hogy nincsenek megfizetve. Divattá vált, hogy az orvosi egyetemet végzett fiatalok, vagy azonnal, vagy néhány év gyakorlat után a nyugati államokba vándorolnak (tudatosan nem azt írtam, hogy a nyugati államokban próbálnak szerencsét), mert itt nem fizetik meg a munkájukat. Feltettem magamnak a kézen fekvő, reális kérdést: Aki bérből él, ki van ma megfizetve? Még az olyan kvalifikált emberek sem, akik nem magas beosztásban dolgoznak, de a felelősség ugyanúgy nyomja  vállukat, mint az őket irányító vezetőkét .

Több sebből vérzik az ország, gyűlnek a bajok, és mindenki a sajátját érzi elviselhetetlennek. Egy közeli ismerősöm elkeseredve panaszolta, hogy az pályakezdő orvos fia, ugyan annyit keres, mint a rokonának hegesztő munkát végző fia.

               Váratlanul ért a téma, nem tudtam kapásból válaszolni.

               Passzív hallgatásomra, hevesen robbant ki. — Mért? Talán nincs igazam?

— Nem igazán — feleltem némi visszafogottsággal. Nem akartam fejtegetésekbe bonyolódni, már azért sem, mert tudtam, ez az ismerősöm, még a közeledését is kikerüli a bölcsességnek.

— Aztán, mért nem? — kérdezte gúnyosan támadó hangnemben.

            Ez már nagyon nem tetszett, és már dacból sem tértem ki a válasz elöl. — Láttál már hegesztőt munka közben? Tudod egyáltalán, milyen nagy felelősség terheli őket? Például, milyen komolyan helyt kell állniuk egy híd vagy egy monstrum építésénél? Ah, dehogy tudod! Kérdezd csak meg egy szakembertől.

— És te tisztában vagy vele, hány évet és mennyit kell tanulni, egy orvosnak, mielőtt a gyógyítás szolgálatába áll?

               Ismét hallgattam. Ezt a módszert alkalmaztam, ha azt akartam, hogy a véleményem kíváncsi fülekre találjon, és mindig be is jött. — Valóban érdekel?

               Az ismerősöm kíváncsi várakozással nézett rám, és abban a biztos tudatban, hogy az igazság az ő oldalán áll, fölényesen, gúnyba mártott hangon válaszolt: — Nyugodtan jöhetsz az okoskodásoddal, nem zavar.

               Erre a biztatásra vártam. — Gondolj bele! Mint pályakezdő, ugyanannyit keres a fiad, mint a hegesztő ismerősöd, aki már évek óta gyakorolja a szakmáját. Csakhogy a hegesztő, talán élete végéig ugyanennyi bérért fog dolgozni, míg a te fiadnak, arányosan az idő múlásával, akár a csillagos égig is emelkedhet a jövedelme. — Szándékosan nem fizetést mondtam. — Jó, igaz, egy operáló orvosnak operálás közben, nem remeghet meg a keze pusztán azért, vajon, ki tudja-e fizetni a gyerekei iskolai költségeit? A műhibákat meg sem említem, ami akad szép számmal, és a nagyobb részét sikerül kivédeniük. Divatos kifejezéssel élve: szőnyeg alá söpörniük. Itt teszem hozzá, ha egy hegesztő hibát vét, ha nem is rögtön, évek múlva összedőlhet az építmény. Ő is sok ember életéért felelős, csak ez nem került be a köztudatba.

               Erre az érvelésre, már nem forgott olyan olajozottan az ismerősöm agykereke, de azért nem hagyta szó nélkül. — Tudtam, hogy tetszésed szerint forgatod ki szavaimat.

— Nem, nem, csak igyekszem a valóság talaján maradni. Ha jobban átgondolod, te is rájössz, nem azért kevés a fiad fizetése, mert a hegesztőé sok.

      Az utolsó mondatom elsiklott az ismerősöm füle mellett, önérzetesen jelentette ki: — Az én fia mégis csak orvos, és nem egy szürke kis hegesztő.

       Nem gáncsoskodásból, de nem hagyhattam szó nélkül: — A fiadnak is az a véleménye, mint a tiéd?

— Nem tudom, még nem beszéltünk róla.

— Akkor mélyre, nagyon mélyre ásd el a saját véleményed, ha túl gyakran ismételgeted, nagyon sokat árthatsz a fiad hivatástudatának. Megtörténhet, hogy ez épül be a  tudatába és vele felelőtlen kapzsiság. Például, hogy fontosabb gyarapítani a bankszámláját, mint a gyógyító tudását, szándékát növelni. A te példád is azt húzza alá, hogy a szülők is vétkesek a gyermekük téves megítélésben.

               Az ismerősöm leforrázva, és mélyen megsértve elköszönt.

Az ország gazdasági vezetésében, de egyik szakmabeli ágazatban sem vagyok jártas, így illetékes sem, hogy  belekontárkodjak az ország monetáris pénzelosztásába, vagy én koordináljam, hogy a gazdasági egyensúly mindenki számára kielégítő legyen. Ezt tegyék meg helyettem, az általam is megválasztott illetékesek! Az viszont mindenképpen figyelmet érdemel, hogy a rendszerváltás bekövetkezténél az orvostársadalomnak kellett legkevésbé tartania a munkanélküliségtől. Végezhették zavartalanul munkájukat, és nyugodtan ülhettek a babérjaikon.  Most, hogy az utóbbi években a korházak leépítésével (nem tudom megítélni, mennyire vált fontossá, és mennyire nem) megingott az orvostársadalom feneke alatt a biztonságot nyújtó trón, tudatosult bennük, hogy az állásuk bizonytalanná vált, rögtön meghúzták a vészharangot. Még ha látszólag is, a nyilvánosságnak szánva, fontossá vált számukra: Böske néni és Józsi bácsi, hogyan jut el a korház kapujáig.

A Parlamentben egyre többet lehetett hallani, a betegek jogainak és méltóságának tiszteletben tartásáról. Az viszont, még véletlenül sem csúszott ki senki száján (az elmúlt húsz év alatt sem), hogy az olyan apróságnak tűnő dolog is beletartozik a beteg jogainak betartásába, hogy a kórház kórtermeiben (legalábbis az én, megyei jogú, városom kórházában) nincs szúnyogháló az ablakokon, és a szúnyogok szétmarják éjszaka a betegeket. A nyári kánikulában csukott ablaknál kénytelenek átkínlódni az éjszakát, miközben az elviselhetetlen meleg kínozza őket. Végighallgattam néhány súlyos, mozogni is alig tudó beteg jajgatását. Ilyen esetekben, hol marad a betegek jogainak, méltóságának megóvása? És, kinek kötelessége felfigyelni az ilyen (betegeket kárhoztató) kórházi hiányosságra?

Na, és a korrupció? Itt most a hálapénznek nem az erkölcsi oldalára célzok, mert azt, ha már fizetés kiegészítésként hazánkban kitermelődött és gyakorlattá vált, elfogadtuk. Azonban az már elgondolkodtató, nem korrupció-e, ha egy államilag fenntartott korházban a beteg, főleg, ha jómódú az illető, pénzzel kenyerezi le az orvost a jobb ellátás, a több odafigyelés érdekében, és ha elég nagy az összeg, meg is kapja.

Igaz, ami igaz, el kell ismerni, azért mert valaki nem ad, vagy csak kevés tiszteletdíjat juttat az orvosnak, az orvos nem fog néhány öltéssel kevesebbet alkalmazni, amikor bevarrja a beteg hasát, vagy kevesebb vért pumpáltatni az ereibe a szükségesnél. Végzi a munkáját a legjobb tudása szerint. Nekünk, betegeknek viszont el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a betegség pénzbe kerül. Ha csak a gyógyszerekre vonatkoztatjuk, akkor is.

_____________________________________

 

Én csak egy egyszerű mezei polgár vagyok, de amióta megírtam, ezt a gondolatsort, beindított fejembe egy másikat, amelyre nem találok magyarázatot. Hazánkban, és a többi volt szocialista államban, felbolydult az orvostársadalom; több fizetést követelnek. És tágabb értelemben, nem jogtalanul. Rögtön hozzá is fűzöm, amelyik családban sok a gyerek, ott mindenkinek kevesebb jut.

 

Nem kívánok politikai színezetett adni, az elméleti tévelygésemnek, mert még az a vád érhet, hogy elégedett vagyok az országunkban dúló anarchiával. Az viszont biztos: üres kamrában, hülyét kap a szakács.

 

Hogy a lényegnél maradjak, felvetődött bennem, és nem hagy nyugton a gondolat, hogy a nyugati, jólléti országokban, milyen forrásokból osztogatják a negyven-ötvenszeres fizetést, mint hazánkban, és a volt szocialista országokban. Valahonnan el kell venni, valakiknek ezt az értéket ki kell termelniük, hogy fenntartható maradjon. Következésképp, valakik rosszul járnak, az egyenleg egyik oldalán. Aztán meg feltettem magamnak a költői kérdést, mi történik, ha a nyugati országokban telítődik a piac, és a túlkínálat hatására, az egészségügy nem lesz hajlandó magas bérért alkalmazni az orvosait? A nyomott bérek okán a helybéli és az idegen ország orvosai között kitör a háború?

 

Valamit elfelejtettünk Európában. A jólléti országok annak köszönhetik a kialakult magas életszínvonalat, a jól működő szociális hálót és a demokráciát, hogy létezett egy hajtóerő: a Szovjetunió. A kormányok és a tőkések összefonódva, minden áron arra törekedtek, hogy a nép ne akarja a kommunizmust. Amit Szovjetunióban kigondoltak, azt a nyugati államok gyorsan megvalósították. Most, hogy meghalt a mumus, már nincs kivel versenyezni, más irányba kellett elmozdulni. Most a munkaerő szellemi értékeinek importját célozták meg, hogy valami visszafolyón a meglévő csatornán. Talán haragudnom kellene azért, mert a nyugati országok, a talpon maradás érdekében, kihasználják, hazánk (huszonkét éve tartó), csapni való, pártpolitikából adódó gazdaságpolitikáját?

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.