Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


CSAPK ÜLÖK ÉS MESÉLEK - EGYPERCES NOVELLÁK A VALÓS ÉLETRŐL 2 oldal

SZÖSSZENETEK—EGYPERCES NOVELLÁK A VALÓS ÉLETRŐL

CSAK ÜLÖK ÉS MESÉLEK

csk-ulok-es-meselek.jpg

AZ ŐSZINTESÉG

           

            Eljött az ebédidő, Tihanyi Attila letette a tollát és odaszólt az idősebb kollegájának, Kúti Józsefnek — Jössz ebédelni? Úgyis tanácsot akarok kérni tőled.

— Igen, megyek, de csak abba az olcsó kifőzdébe. Úgy tudom, te elegánsabb helyen étkezel. Nekem arra nem telik — fűzte hozzá, él nélkül.

— Akkor meghívlak — készségeskedett Tihanyi. — Nyertem kártyán egy kis pénzt, valakivel meg kell osztanom a szerencsémet.

            Kicsit tartózkodóan motyogta Kúti: — Nem is tudom… Én nem tudom neked viszonozni soha. A három gyerek mellett nem telik luxusra, mellékesem pedig nincs.

— Ne törd a fejed ilyesmin, nem azért hívtalak meg, hogy viszonozd. Na, pattanj, és menjünk, mert nagyon éhes vagyok, az ebédidő pedig rövid.

            Eltűnt Kúti arcáról a bizonytalanság, széles vigyorral az arcán követte Tihanyit. Két hónapja dolgozik a tervező irodában, de a szükséges szakmai dolgokon kívül egyik kollegával sem folytatott hosszabb beszélgetést. Nem azért, mert kifogása volt ellenük, jobbnak látta, ha óvatos, megvárja, míg ők közelednek. Megelégedésére ez most megtörtént.

— Említettem, hogy tanácsot szeretnék kérni tőled — kezdte Tihanyi, amint befejezték az ebédelést.

— Mért éppen tőlem, nem is ismersz közelebbről.

— Jobban, mint gondolnád.

— Na, ez érdekes, sosem beszéltem nyilvánosan magamról.

            Tihanyi elnevette magát. — Beszélt a hallgatásod. Egyébként is minden össznépi vitánál arcodra volt írva, mit gondolsz magadban.

— Szóval, mi a gond?

— Kényes kérdés, örülnék, ha nem botránkoznál meg.

— Csapj a lovak közé, ígérem, visszafogom magam.

— Az este kártyázás után nem mentem haza, csak reggel hét órakor.

— Nő ügy?

— Igen — bólintott Tihanyi csüggedten. — Elvesztettem a fejem, nem tudtam ellenállni. Kétségbeejtő a helyzetem, nem tudom, mit lódítsak a feleségemnek, ami hihető. A többi kollegához nem fordulhattam, mert hetekig ugratnának. Te komolyabbnak látszol.

— És feltételezed, én már átestem ilyesmin?

— Nem beszélek mellé, igen.

— Nos, akkor hallgasd meg az én félrelépésem történetét, és döntsd el, melyiket választod: őszinteség, vagy lódítás. Körülbelül tíz évvel ezelőtt én is belementem egy őrült, egynapos kalandba, annak ellenére, hogy nagyon szeretem a feleségem. És még csak meg sem bántam — fűzte hozzá gyanús merengéssel. — Nagyon hamar kiderült, én pedig ott álltam a feleségem előtt, mint aki ítéletre vár.  Végül kitaláltam egy, általam nagyszerű, mesét. Feleségem hitte is, meg nem is, duzzogva napokig azzal ostorozott, megbocsátana, ha őszinte lennék. — Mély sóhaj után folytatta. — Én ostoba, gyakorlatlan bűnbe eső hittem neki, és bevallottam a megcsalást. Ha láttad volna, olyanná vált, mint a vipera. Bérlakásban laktunk, összepakolta a holmiját, fogta a gyereket, és otthagyott. Három hónapomba tellett, mire sikerült kibékülni vele. Most már itt a három gyerek, akiket imádok, tartózkodom, hogy újra csapdába essek.

            Másnap reggel, amikor Tihanyi belépett az irodába, rögtön látni lehetett rajta, hogy valami nem kerek körülötte. — Válni akar a feleséged? — kérdezte suttogva Kúti.

— Nem ő, hanem én.

— Oh! — meredtem rá.

— Igen jól hallottad — Nyomatékosított Tihanyi.

— Biztos vagy benne?

            Villámokat szórt a szeme, amikor válaszolt. — Tudod, mi sült ki az őszinteségem nyomán? A feleségem bevallotta, ő is megcsalt a volt udvarlójával. Állandóan nyomasztotta, de nem merte bevallani, most viszont alkalma nyílt, így kvittek lettünk. Ma elköltözöm, és keresek egy ügyvédet. Soha többé nem tudnék megbízni benne…  Pedig, ha tudnád, mennyire szerettem, a mai napig is.

 

A VÁSÁR

 

            Nem tudom, ki, hogy van vele, a legtöbb emlékem, akkor tör agyam felszínére, amikor mosogatok, vagy krumplit hámozok. Már amikor az első krumplit kezembe vettem, eszembe jutott a facebook. Sose gondoltam volna, hogy egyszer olyasmire lesz lehetőségem, amikor érintkezésbe léphetek a volt barátaimmal, iskolatársaimmal, munkatársaimmal, anélkül, hogy tudnám, hol élnek. Ráadásul a lakásból sem kell kilépnem.

            A minap felfedeztem a facebookon Marcsit, egy olyan ismerősömet, aki évek óta eltűnt a szemem elöl, és akivel mindig szívesen találkoztam. Rögtön bejelöltem ismerősnek. Fantasztikus egy nő, ő maga az élő facebook. Nem tudom, milyen hírforrásból, az összes közös és nem közös ismerősről, tudott mindent. Még azt is, hogy valakinek leoperálták a bütykét, vagy valakinek a gyereke majdnem megbukott nyelvtanból.

            Hogy mégis kedvelem Marcsit, annak köszönhető; hiányzik belőle a rosszindulat, a mások feletti ítélkezés. Ezzel szemben a szószátyárságát színessé teszi a remek humora. A férje viselt dolgait, ostobaságait olyan derűsen adja elő, mintha úgy lenne természetes az életük.

            Jött a vasárnap, a vásár napja, kimentem, hogy vegyek magamnak egy kényelmes házi papucsot és egy könnyű szandált. Égetően szükségem volt mindkettőre. Nem akartam feleslegesen költekezni, de pluszként betettem még egy tízezrest a pénztárcámba, remélve, hogy haza is hozom. Igaz, a vásár nem a nagypénzűek vásárló helye, én mégis elégedett vagyok vele, és csak ritkán fordul elő, hogy nem találom meg a kívánt terméket. Sőt, elmondhatom, a szép dolgokból olyan nagy a kínálat, alig tudom visszafogni magam, hogy ne költsem el az összes kosztpénzemet az unokáimra.

            Nézelődés közben éreztem, hogy megáll valaki mellettem: Marcsi. Leplezni sem tudtam a meglepetésemet.

— Látom, szandált akarsz venni — jegyezte meg a kölcsönös üdvözlés után. — Mennyi időd van? — kérdezte gyorsan utána.

— Nem sürget az idő.

— Akkor jó. Hagyd most a nézelődést, üljünk be a Jakó cukiba, megiszunk egy kávét, elnyalunk egy fagyit, és beszélgettünk egy keveset.

            Nem is tudom, mért hezitáltam, amikor kedvemre volt az ötlet.

            Marcsi máris lecsapott rám. — Ne aggódj, visszajövök veled, és segítek a vásárlásban. Te is jól jársz, mert több szem, jobban lát. A számlát természetesen én állom — fűzte hozzá.

— Azt nem! — tiltakoztam határozottan. — Ha nem én fizethetek, nem megyek.

— Legyen a kívánságod szerint — válaszolt Marcsi, kegyes vállrándítással.

            Mit ne mondjak, alaposan elbeszélgettük az időt, még azt is megtudtam, Mesterházy, milyen színű rózsát vett, kiengesztelésül a feleségének, Orbán pedig szorosabbra fogta apai szigorát az apróbb családtagjai körül.

— Honnan tudod? — néztem Marcsira hitetlenkedve.

— Ezek már a titkaim kategóriájába tartoznak.

            Tizenegy felé járt az idő, amikor visszamentünk a vásárba. A papucskeresgélésnél rájöttem, bizony, bizony a gyártásnál nem vették figyelembe az idősebb korosztály érdekét.  Ennél fogva, az igények már szóban sem jöhetnek. Két papucs között választhattam, és már hajlottam lemondani a vételről, amikor Marcsi rábeszélésére, kifizettem az egyik párt. — Csak azért biztattalak, nehogy otthon megbánd — magyarázkodott jóhiszeműen.

            A szandál vételénél is csalódnom kellett, jóllehet a választékra nem lehetett panaszom. Amelyik megfelelt, az egyiket túl laposnak, másikat kicsit magasnak tartottam, a biztonságos menés pedig, bizonyos kor felett a legfontosabb.

— Ezt próbáld fel — emelt ki a szandálsokaságból egy párat Marcsi. — Se nem alacsony, se nem magas, kívánságod szerint bőr, és nagyon guszta.

            Ülőhely hiányában, Marcsiban kapaszkodva egyensúlyoztam magam, míg belebújtattam lábam a szandálba. Már-már rábólintottam, amikor érezte, hogy felül, nyomja egyik ujjamat. A másiknál a mellette lévőt.

            Amikor elpanaszkodtam, Marcsinál elszakadt a cérna. —Úgy látom, neked semmi sem jó — ripakodott rám olyan szemrehányó hangon, mint akinek véletlenül a lábára tapostak. — Vegyél bőrpuhító sprét, az megoldja a problémát.  — zárta le a témát.

            Ismét hallgattam rá, s bár bizonytalankodva, megtartottam. Sőt, Marcsi unszolására, egy hozzá való táskával is megajándékoztam magam. Erre ugyan nem volt szükségem, de hagytam rábeszélni magam. Mindezek tizenháromezer forintomba kerültek.

            Három napig próbálgattam a papucsot is, a szandált is, járkáltam bennük, hogy a lábamhoz idomuljanak. Közben rájuk fújtam egy flakon puhító sprét., siralmas eredménnyel. Feladtam. A harmadik napon mezítláb mentem fel az emeletre, a lábam pedig annyira meggyötrődött, hogy csak az agyonstrapált papucsomban tudott lenyugodni.

 

 ORVOSI RENDELŐ

 

            Előkotortam a mobiltelefonomat, hogy megnézzem az időt. Már két órája ücsörögtem az orvosi rendelőben, s vártam, hogy rám kerüljön a sor, pedig addigra érkeztem, amikorra időpontot kaptam.

— Kérem a türelmét — mondta a nővér, amikor kijött és látta, hogy nyitni akarom a számat, majd bájos mosollyal hozzáfűzte. — Sajnos elromlott a számítógép, és meg kell várni, míg a szerelő helyreállítja.

— Mennyi az az idő? — Kérdezte valaki.

— Már jön is — intett a nővér állával az ajtó felé.

            Beletörődve helyzetembe, feszöltségemet feloldva, lelazítottam magam. Juszt sem stresszelek, gondoltam eltökélve. Sosem szerettem várni, elpocsékolt időnek tartottam, s ennek okán, ha tehettem, én sem várakoztattam másokat. A mellettem ülő középkorú hölgy felállt. — Én nem várok — mondta bosszúsan —, legalább fél órába telik mire elkészül a számítógép. A fiam példájából tudom.

            Hamarosan egy új szomszédot kaptam, egy fekete hajú, farmernadrágos, szép arcú, huszonöt év körüli nő ült le mellém. Tekintetét a bejárati ajtóra szegezte, mint aki vár valakit.— Nő, vagy férfi orvos rendel? — fordult felém.

— Azt hiszem, nő.

— Akkor rosszkor jöttem.

— Nem szereti a női orvosokat? — kíváncsiskodtam.

—Nem szeretem egyiket sem — Hangzott, kissé ellenségeskedve a válasz. — A doktornőt pedig egyenesen ki nem állhatom.

— Mi oka rá?

— Csak annyi, hogy utálja a gyerekeket.

            Kezdett érdekelni a folytatás. — Ezt személyesen mondta magának, vagy csak feltételezés?

— Nem, de majdnem. — A szép arcú nő utálkozva nézett a rendelő ajtaja felé. — Valamelyik nap is itt kellett várakoznom és velem volt a három gyerek. Mint afféle gyerekek, hangosabban beszéltek, és néha szaladgáltak is. Mondtam nekik, hogy nem szabad, de nem fogadtak szót. Ez persze arra volt jó, hogy soron kívül behívtak.

— Gondolom, ennek örült?

            Villant egyet a szép arcú nő szeme. — Nem adott rá alkalmat a doktornő, mert azzal kezdte, hogy engem leckéztetett. Például, hogy beláthatnám, ez a hely nem játszó tér, meg ilyesmi. Na, erre bepörögtem. — Maga doktornő, egy rásszista — vágtam oda. — Panaszt fogok tenni.

— Nem akadályozom meg benne — kaptam meg a flegma választ.

            Ahogy az utolsó szót kimondta, kivágódott az ajtó és beözönlött rajta három fekete szemű, fekete hajú, tüneményesen szép gyerek.

— Anyu, pisilni kell — kezdte rögtön agy egyik.

— Éhes vagyok már — kontrázott a másik.

— Nem akarok várni. Mama menjünk már! — visította a harmadik.

            Megvallom, nem voltam kíváncsi a többire, gyorsan elköszöntem.

           

 

 A SZERELEM MARGÓJÁRA

 

            A parkon átsétálva néhány percre leültem az egyik padra. Nem pihenni, csak sütkérezni a 22 fokos tavaszi napsütésben. Nem sokáig élvezhettem az egyedüllét csendjét, egy huszonkét év körüli (szakadt farmernadrágban), vékonydongájú, de igen kellemes arcú fiatalember, kicsit bizonytalan léptekkel, jött felém, és leült a pad másik oldalára. — Nem zavarok? — kérdezte olyan mosollyal, amely azt is jelezte, mindegy neki, mi a válasz.

— Nem béreltem ki, üljön csak nyugodtan — Feleltem, barátságos hangsúllyal, amelyet a fiú, biztatásnak vett a társalgásra, közben előhúzott a szivarzsebéből egy Á-4-es írólapot, ahogy láttam, kézzel írt, s mind a két oldala tele volt írva

— Egy novella, ma írtam, s gondoltam, újra elolvasom — magyarázta a fiatalember, mintha az anyukája lennék, akinek számot kell adni tetteiről.

— Kitalált történetek?

— Ó, nem. Amit leírok, minden velem történik, mint ez is — lebegtette meg a lapot —, és merem állítani, több a hétköznapi eseményeknél. Legfeljebb arra törekszem, hogy az írásaim ne unalmasan legyenek megszerkesztve. A célom, ha már elértem egy elfogadható szintet, regényt írok. A néni szeret olvasni? — váltott más témára.

— Igen. Sőt, néha írogatok is.

— Jaj, de jó! Nem tetszik elutasítani, ha megkérném, hogy olvassa el a novellám? Egészen friss a témája, mindössze egy hetes, még senki nem látta. Öröm lenne számomra, ha ezt egy idegen tenné.

            Kedvemre volt az ajánlat, szórakoztatónak is találtam. Közelebb araszolt a fiú és a kezembe nyomta az írást. Azt gondoltam előre, hogy szerelemről szólhat, dehogy egy egyéjszakás kalandról, amely őszinte szerelemmé alakul, azt nem: felkeltette az érdeklődésemet. A további bizalom érdekében ellágyult tekintettel néztem a fiúra — Magát tökéletesen megértem, amiért néhány tánccal eltöltött óra után, megkísérelte az otthonába, sőt az ágyába invitálni azt a lányt, de őt nem. Még ha le is egyszerűsítem a lányról alkotott, minősíthetetlen véleményemet, akkor is marad… Nos, nem akármilyen kis rüfkéről van szó.

— Hát nem.

— Akkor mért engedte úgy elmenni, hogy valamit megtudjon róla? Legalább a nevét, és hogy melyik városban lakik.

— Marcsinak hívatta magát.

— Egyáltalán, beszélgettek is?

            Némi szünet után lassan szűrődtek ki a szavak a fiú száján. — Keveset a bárpultnál. Inkább az érdekelt, van-e valakije?... Azt mondta, nincs, oda is a barátnőjével jött, aki összetalálkozott a pasijával, és elmentek. Visszaemlékezve, azt is mondta, egyetemista. — Csüggedten folytatta. — Több alkalommal hívtam meg lányt magamhoz, amikor elmentek, már el is felejtettem, miről beszéltünk. Azonban ez az első eset, hogy másnap úgy kelek ki az ágyból, hogy halálosan szerelmes vagyok, egy ismeretlen lányba. Ha a föld alól is, előkerítem. Esküszöm, elő kerítem, különben beledöglök a kétségbeesésbe.     

            Bizonytalan, de meleg hangon jegyeztem meg: — Az egyetemmel szűkült a kör.

            Egyszer csak megcsillant a fiú szeme. — Hirtelen beugrott valami. Többször említette Marosvásárhelyt. Abban a hevült állapotban elsiklott a fülem mellett.

— Mivel kapcsolatban?

— Ott járt együtt iskolába a barátnőjével, és a véletlen hozta össze őket.

            Őszinte örömmel mondtam: — Ez már olyan nyom, amin érdemes elindulni. Persze számolni kell azzal is, hogy férjes asszony. Akkor, mi lesz?

            Először meghökkent a fiú, aztán határozott, kemény hangon jelentette ki. — Akkor elveszem a férjétől. Ő az enyém! Éreztem azon az éjszakán, éreztette velem. — Elsötétült a tekintete. — Ha nem, akkor… — Mint akit kígyó mart meg, felpattant — Mennem kell. Kezét csókolom…

Mire észbekaptam, a fiú eltünt a szemem elöl. Hiába mente utána és vizsláztam az utat, mint aki nyomra akar bukkanni. Mindhiába, csak idegen arcokat láttam, közben szörnyű gyanú ébredt bennem. Ha az a lány valóban férjnél van, a tragédia elkerülhetetlen. Már csak remélni mertem, hogy jól végződik minden.

 

AJÁNDÉKNYUGDÍJ

 

— Megyek, megyek! — dünnyögte Rózsa néni az előszobaajtó felé, ahonnan erőteljes kopogás hallatszott. Ebből megállapíthatta, aki bebocsátást kér, már elhatározta, be is lép. Mielőtt elindult ajtót nyitni, kipillantott az ablakon, hogy a fák ágainak mozgásából megtudja, mennyire fúj a szél.

Újabb erőteljes kopogás. — Nyitom már — mondja Rózsa néni, és megfordítja a zárban a kulcsot. Nem számított ugyan senkire, mégis meglepődött, amikor a postásnőt meglátta. Némi reménnyel a hangjában, hogy talán pénzt kap, jegyezte meg. — Hogy, hogy ilyen későn?

— Mihez képest?

— Csak, ha pénzt kapok, akkor tolódik el az idő.

— Olyan erősen fúj a szél, hogy alig tudok a bicikliről leszállni.

— Ráadásul, már három napja tart.

— Aztán meg jön az eső — sóhajtott egy keserveset a postásnő.

— Ó, de sajnálom…

— Nem szükséges sajnálkozni, Rózsa néni, van munkám, és ez mindennél fontosabb. Én már csak tudom, egy évig munkanélküli voltam. Tessék csak elképzelni, úgy tudtunk megélni, hogy a férjem reggel hattól, este tízig dolgozott. Ráadásul a két gyerektől munkahely után sem tudtam menni. Akkor már inkább az eső meg a szél. Na, jó, tessék átvenni az értesítést! Meg tudja belőle, mennyi nyugdíjemelést kapott.

— Már tudom, és nem lett jó kedvem tőle.

        A postásnő távozása után Rózsa néni felidézte azt a napot, amikor a nyugdíjemelést megkapta. Egy ideig forgatta a kezében, s törte a fejét, hogy tudná a leggazdaságosabban hasznosítani a kétezer hatvan forintot. Eszébe jutott, hogy tíz éve nem vett téliszalámit. Összefutott szájában a nyál, és máris eldöntötte, minden hónapban vesz magának. Mennyit is kapok érte? — töprengett. Ha egy kiló 5999 forint, illetve hatezer, a kétezer hatvanhoz hozzá tesz kilencszáznegyvenet, és vehet egy teljes fél kilót. Ha elég vékonyra szeleteli, akár három hónapig is elreggelizgethet belőle. Minden a jó beosztáson múlik, fejezte be a gondolatmenetét.

         Nem, nem, rázta meg a fejét. Ezt a nassolást mégsem engedhetem meg magamnak, amikor kapok érte majdnem három kiló csirke far-hátat, vagy csirke szárnyat. Meg aztám ott vannak az unokák: úgyis mindig gondot jelent a szülinapajándék. Ezt a pénzt elosztva, jut mindegyiknek egy tábla csokira.

         Elmúlt már fél óra is Rózsa néni elmerülve osztott szorzott, s ekkor megérkezett az egyik, három gyerekes unokája. Már amikor belépett az ajtón, homlokáról le lehetett olvasni a gondterheltséget.

— Beteg valamelyik gyerek? — Kérdezte aggódba Rózsa néni.

— Nem.

— Akkor?

— Más.

— Na, ne csináld velem!

— Tudod, a lányom most lesz hét éves.

— Ne aggódj, nem feledkeztem meg róla. És?

— Megígértem neki, hogy szülinapjára, megkapja a…

— Mennyi hiányzik?

— Attól függ, mennyit szántál…

    További magyarázat helyett, szó nélkül kipótoltam a pénzt háromezer forintra, és átnyújtottam az unokámnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.