Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A POSTÁS MINDIG JÓKOR ÉRKEZIK novella aktuális történet.

 

AKTUÁLIS TÖRTÉNET

 

 

Mint időskorú nyugdíjast engem sem kímél az idő, a hideg, meleg frontváltozások hatására, hol itt fáj, hol ott fáj. Reggel nyolc óra előtt tíz perccel lekászálódtam a fekhelyemről, elraktam az ágyneműt és menetrendszerűen mentem a konyhába, egy nagy pohár vízzel bekapkodtam a gyógyszereimet és neki álltam elkészíteni a kávémat. Általában addigra már a csontjaim megkegyelmeznek, és abba hagyják jelezni az idő kegyetlen múlását. Kezemben a kávéval visszamentem a szobába, bekapcsoltam a tévét, és rágyújtottam az első cigire.

 

Nem tudom, más hogy van ezzel, de én kifejezetten élvezem, miközben nézem a reggeli híreket, kávézom és füstölök. Amióta majdnem duplájára emelték a cigaretta árát, nagy kínnal, keservvel felére csökkentettem a napi adagomat. Ennyit tudtam tenni magamért, túl régóta dohányzom, hogy képes legyek végleg lemondani róla. Azt hiszem, nem is akarom igazán. Már, nem akarom. Régebben többször is nekiveselkedtem, de annyi sok hátránnyal járt, hogy az előnyét felülírta.

 

A tévénézés után átöltöztem a házi ruhámba, alig készültem el vele, csengetést hallottam. Először lekaptam a falról a kaputelefont, amikor rájöttem, hogy vonalas telefon szól. Gyorsan felkaptam, de addigra elhallgatott. Majd felhív újra, ha nagyon fontos, gondoltam, és magam mellé helyeztem a hordozható vonalas telefonomat. Némi töprengés után odaültem a számítógép elé, hogy elkezdjem a szörfözést az interneten Hála istennek és a feltalálók kitartásának, a tévé és az internet világában, ha kifejezetten nem akar valaki unatkozni, nem unatkozik. Igaz, a tévét is meglehet unni. Amikor a monitoron megjelent a kezdőlap csengett a telefon.

 

— Tudnál rám szentelni legalább fél órát? — búgott bele a telefonba egy régi ismerősöm, Böbe, aki a város másik részén lakott.

— Hogy gondoltad? — kérdeztem vissza.

— Ha nincs kifogásod ellene, felmennék hozzád.

— Most rögtön?

— Úgy gondoltam, igen.

— Rendben, gyere! Kábé, mennyi idő múlva várhatlak?

— Tíz, tizenöt perc. Előbb beugrok a cukiba sütit venni.

Mielőtt tiltakozhattam volna, megszakadt a vonal.

 

Mi az ördögöt akarhat, hogy ennyire sürgős? Eddig még nem jártunk egymásnál, de ha összeszaladtunk valahol, mindig leálltunk beszélgetni. Böbe rendszerin tele volt panasszal, amit én rendre végig is hallgattam. Amikor befejezte, örömmel figyelem, mint szabadul meg a nyomástól. Az utóbbi időben nehezen viselte, hogy a nyugdíj előtti férje alig van otthon, örökké dolgozik, és ha szemrehányást tesz neki, ő van vérig sértve. Az alaphelyzet sose változik, de mindig került egy újabb seb a régi mellé. Még a lánya gondját is a nyakába vette. Én viszont csak azért nem panaszkodtam neki, mert a saját bajaim eltörpültek az övé mellett, úgy felfújta. Kész tragédia sokak élete, és ebben az a tragikusabb, hogy nem minden családi konfliktus menthetetlen, csak nem tudják kezelni. A jó tanács is csak ritkán talál célba, az emberek problémái lehetnek hasonlóak a felfogások különbözőek.

 

Hirtelen a fejemhez kaptam, megfeledkeztem Kálmán Olga riportműsoráról, mely fél kilenctől van az ATV csatornán. Nem túlzok, ha állítom, Ő a riporterek gyöngye, felér egy... Szóval felér... Hasonlóképp szeretem az örökké mosolygó Borbás Marcsit, a gasztroangyalt, jóllehet teljesen más műfajban tevékenykedik. Mindenre születni kell, még a riporterkedésre is, Ők pedig arra születtek.

 

Megszólalt a kaputelefon, megérkezett Bőbe, kezében egy csomaggal. — Franciakrémes, tedd be a hűtőbe, nehogy megromoljon — nyújtotta át.

— Ne inkább tányérra?

— Csak neked hoztam, de ha gondolod, most is neki állhatsz az evésnek.

            Megráztam a fejem, és eltüntettem a süteményt a hűtőbe. Az a gyanúm támadt, hogy most a szokásosnál valami durvább dolgot leszek kénytelen végighallgatni. Úgy kell nekem, korholtam magam. Mi a frászkarikának veszem a szívemre mások problémájait, és mint egy mentőangyal osztogatom a tanácsaimat. Na, essünk túl rajta, gondoltam, elengedve egy apró sóhajt, és kérdően néztem Böbére. Ő rögtön a közepébe vágott.

— Gézukám, az unokám itt hagyott minket, és kiment németbe.

— Ezért vágsz olyan tragikus képet?

           

Teljes erővel kitört Böbéből a kétségbeesés, hatalmas könnyek gördültek ki a szeméből, és mint az esőcseppek hullottak az ölében tartott kézfejére. Mint általában hasonló helyzetben borzasztóan meghatódtam, de nem tudtam, mit reagáljak rá. Jobb ötlet híján kezébe nyomtam egy csomó papír zsebkendőt, és bámulva vártam a folytatást.

— Én is hibás vagyok — hüppögte.

— Elképzelni nem tudom, miben, de kezd el újra, de elejétől — biztattam, megértően.

           

Böbe tekintete előre meredt, mintha film peregne éppen előtte, aztán lehunyta a szemét, szája körül elmélyültek a vonások. Ezt a szerencsétlent jól telibe találta valami, mi a csudát csináljak? — töprengtem. Kilibbentem a konyhába, és feszültségoldónak hoztam egy kistányér teasüteményt. — kóstold meg — tettem eléje. Nagyon sajnáltam, mert tudtam, a Horváth családban Gézuka körül forog minden, már amennyire az anyagiak megengedik — Ha kínos, nem muszáj beavatnod a titkodba, elég, ha kisírod magad.

— Valakinek beszélnem kell róla — válaszolt küszködve, hogy elnyomja a sírását.. — A múltkori beszélgetésünk alkalmával említettem, hogy az OTP-től hazamenet két fiatal közre fogott, az egyik kitépte kezemből a táskám, s benne háromszázezer forinttal elszaladtak. Borzasztóan érintett, tizenöt év óta gyűjtöttük a férjemmel, hogy legyen mihez nyúlni, ha úgy adódik. Most meg valakik, csak úgy elnassolják.

— Ilyen lett az országunk biztonsága. Ma már az a biztos, hogy nem biztos semmi.

— Hallottál a körbetartozásról, ugye?

            Bólintottam.

— Sajnos a lányomék vállalkozása emiatt került bajba, és rajtuk akartunk segíteni.

— Jó, jó, de most a Gézuka elutazása a fő problémátok, ami valóban fájdalmas lehet mindannyiótok számára.

— Valóban nem maga az elutazás okozta a nagyobb fájdalmat, pedig szó nélkül ment el. Persze arról korábban nem beszéltem, hogy Gézukával baj volt az utóbbi időben.

— Azzal a szelíd, jó gyerekkel? Alig tudom elhinni.

— Igen az a szelíd jó gyerek elkezdett követelőzni.

— Na, ne!

— Pedig így volt. Amit a férjemmel tudtunk, megvettünk neki, a szüleit mentesítve a kiadásoktól, mivel a vállalkozásuk pengeélet táncol. Gondoltuk, egyetlen unokánk. Őszintén mondva, már azért is lemondtunk a papával mindenről. Azt is meggondoltam, mit főzzek, hogy a legolcsóbb legyen. Kormányunk vezetője kijelentette, hogy a külföldi áruházakban szemetet árulnak. Ha módomban állna, megmondanám neki; számomra nem szemét, és örülök, hogy olcsóbban meg tudom venni... Na, jó, nem akarok politikai színezetet adni az egésznek, nekem mindegy, mért nincs, ha nincs. Visszakanyarodva Gézukára, az verte ki a biztosítékot, hogy megkívánt egy motorbiciklit, valami szuper motort, és mindenáron meg akarta vetetni velünk.

— Ismerte a lányodék vállalkozási gondjait? Ahogy te mondod, hogy pengeélen táncolnak?

— Nem, mindent elhallgattak előle.

— Öreg hiba. Joggal hihette, hogy a vállalkozás gurul magától.

            Böbe csüggedten bólintott.

— Tudott a banki pénzetekről?

— Igen. Nem volt okunk elhallgatni előtte.

— Értem. Gézuka tudta, mire hajt.

            Akkora sóhajt küldött Bőbe az ég felé, hogy azt hittem, áttöri a plafont. — Hidd el, borzasztó

erről beszélni. Na, mindegy! — legyintett. — Belefogtam, befejezem, és köszönöm, hogy meghallgatsz.

— Ez a legkevesebb, amit megtehetek — mondtam megrendülve, pedig nem is sejtettem, hogy a nagyágyú ezután fog elsülni.

— Hol is tartottam? Nos, szóval az unokám felhagyott a motorbicikli megvetetésével, már azért is, mert a bankból kivett pénzt elrabolták.

— Gondolom, a feljelentést megtetted.

— Igen. Bár ne tettem volna — homályosult el a tekintete Böbének. Bennem pedig elkezdett körvonalazódni egy szörnyű gyanú. És nem alaptalanul. — Öt nappal ezelőtt Gézuka nem ment haza, és hozzánk se jött. Még az nap délután egyik barátjának édesanyja felhívta a lányomékat, hogy Géza otthon van-e? Amikor lányom megmondta, hogy nem ment haza este, a hölgy közölte, szinte biztos benne, hogy a fiával ő is kiment Németországba.

— A másik fiú is titokban ment ki?

— Nem, az ő szülei tudtak róla, sőt állás várta. Azért egyezett bele, hogy Gézu vele menjen, mert jobban beszélt németül.

— Akkor?

— A fiú anyja véletlenül kihallgatta a beszélgetésüket. Már mint, hogy Géza a fiával akar menni, de nem szabad senkinek tudnia.

— Vajon, mi szüksége lehetett rá? — Kérdeztem, jóllehet, már gyanítani lehetett, hogy itt valami nem kerek. — Jól gondolom, ha azt gondolom...? — Nem mertem befejezni a kérdést, mert féltem a melléfogástól.

— Jól gondolod — vágta rá Böbe, mert azt hitte, valóban rátapintottam a valóságra. Ám, amit hallottam, megállította bennem az ütőt. Gézuka eltűnése előtt elfogták a két tettest, akik elrabolták a táskámat, az eltűnése után pedig megtudtam a rendőrségtől, hogy Gézu volt a felbujtó. Noha a két fiú a balhé kedvéért állt rá a rablásra, ötven-ötvenezer forintot kapott a cselekmény végrehajtásáért. — Te, mit tennél az én helyemben? — Tette fel Bőbe a költői kérdést.

           

Nem válaszoltam, nem tudtam, mit válaszolni, nem lehetett, mit válaszolni. Viszont az járt a fejemben, Gézu nevelése mintapéldánya a rosszul nevelésnek.

— Mondj már valamit! — követelte kétségbeesetten Böbe.

Szerencsére jött a postás egy ajánlott levéllel. Igen, szerencsére, mert a postások általában, mindig jókor érkeznek: Olyan konfliktus megoldók.

           

Amikor egyedül maradtam, mélyen elgondolkodtam. Mi van ebben az országban? Illetve, mi történt ezzel az országgal? Az évek múlásával egyre nő a bűnözések száma, és egyre ijesztőbbek, elrettentőbbek. Például az én, bűnözéstől mentes utcámban több rablás is történ már, kb. egy év leforgása alatt. A leg ijesztőbb három: egyik lakó, mielőtt kinyitotta a lépcsőház kapuját, letette maga mellé a táskáját, egy fiatalember (szemmel tarthatta, amikor kijött az OTP-ből) felkapta, és elszaladt vele. A károsult torka szakadtából kiabált, hogy segítség, de mire összeszaladt néhány ember, a rabló árkon-bokron túl volt. A másik, ugyancsak az utcánkban lakó hölgynek, több távolabb álló szemtanú előtt, két fiatalember kitépte nyakából az aranyláncát, és ők is gyorsan leléptek. Egyik rablás elkövetőit sem sikerült megtalálni.

 A harmadik esetben egy nyugdíja férfit szabadították meg a pénzétől, mialatt vásárolni volt az áruházban. Semmi mást nem vittek el, csak a pénzét a szekrényből, tudták, hol keressék. Minden ismerőse gyanún felülállt Mind ez, mi az ahhoz képest, hogy az ország más területein az idős embereket nem csak kirabolják, agyon is verik. Gondolom, itt már a nevelés tekintetében a szülőknek is van némi felelőségük

           

Kicsit sem értek a rendőrségi vagy nyomozói munkához, mégis felvetődött bennem a feltételezés, hogy a mi városunkban a rendőrség, hatékony nyomozás hiányával, több lépéssel a bűnözők mögött kullog.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.