Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


— Erdélyi skorpió 6 rész —

Hatodik rész

 Kissrác koromban... Megvallom, már akkor is igen kíváncsi természetű voltam. A titkos folyosón bóklászva, egyszer csak, úgy térdmagasságban, egy közönséges fémbütyköt fedeztem fel a falon. Mivel rögtön gondoltam, hogy nem véletlenül került oda, fogtam és megrántottam. Egy nagy fiók csúszott ki a falból tele, mindenféle irattal és fényképekkel. Néhány iratba beleolvastam, ahhoz viszont gyerek voltam még, hogy érdekeljen. Bevallom, pénzre vagy valamilyen értékes dolgokra számítottam, ahogy a mesékben írják. Akkoriban rengeteg kalandregényt olvastam, amiket komolyan is vettem. Gyakran mondta is anyám az apámnak: „Te apus, más gyerek örül, ha ennyi idős korára a betűket össze tudja olvasni, ez meg a sok olvasástól fog meghülyülni”.A lényeg, hogy csalódottan toltam vissza a fiókot, és nem is gondoltam többé rá. Legalábbis a mai napig.

            Ez már ígéretesnek tűnik, kezd beindulni az agykerekem — mondta Győző, hogy Jorának örömöt szerezzen. Ez azt akarja, hogy én teregessem ki a letűnt rezsim szennyesét. Már-már azon töprenget, hogyan közölje a fiúval, ő erre nem vevő, azt sem tudja, hogyan fogjon hozzá, amikor eszébe jutott Doina. Talán még sem ártana beletekinteni azokba az iratokba, Doinának jó szolgálatot tenne vele. Hát persze, egyben törlesztene is... Ettől a gondolattól megkönnyebbülést érzett, csak éppen az nem jutott eszébe, akár veszélybe is sodorhatja. Bizonyítékok nélkül is lelkes híve az igazság keresésének.

— Na, mi a véleményed? — kérdezte Jora.

— Először is az; olyan vagy, mint a macska, aki messziről is kiszimatolja az egeret.

— Te pedig olyan vagy, mint a vénember, aki a mondat végén elfelejt, mit mondott — Még mielőtt teljesen elkapatnád magad, közlöm, a kocsim megszerzése után rögtön indulhatunk. A többit útközben megbeszéljük. Bár megtörténhet, hogy potyára megyünk. Nem biztos, hogy a dokumentumok még ott vannak.

Jora egy pillanatra elkedvetlenedett. Jóllehet erre nem gondolt, mégis bizakodva

válaszolt: — Aki oda rejtette, tudta, mit csinál. Azt is tudta, annál biztonságosabb

dugihelyet nem találna.

— Majd kiderül. Most pedig, pajtás — intetett Győző az izgalomtól felpörgetett fiúnak —, miután rojtosra beszéltük a szánkat, menjünk és csapjunk össze. Kezeddel már jól dolgozol, de a lábad még lazsál.

            Egyből megélénkült Jora szeme, csontos arcán derűs mosoly terült el. — Jó gondolat — nevetett. — Azt hiszem, soha nem leszek képes meghálálni...

— Már csak az hiányozik, hogy elkezdj itt hálálkodni nekem — húzta össze rosszallólag szemöldökét Győző. — Ne hidd, hogy csupa atyai jóságból foglalkozom veled. Kell a tréning. Egyszerűen nem akarok kiesni a megszokott ritmusból. Te most legalább harminc gyereket helyettesítesz. Tudsz követni?

            Kétszeres bólintással jelezte Jora, hogy érti. Gondolni pedig mást gondolt.

Győző nem szereti, ha rajtakapják, hogy jót cselekszik, és ráolvassák. — Akkor, mire várunk? — indult az edzőhely felé.

            Kint a szabadban, széles jókedvében elkezdett Jora cigánykereket hányni.

Gyors egymásután háromszor röppent meg a levegőben. — Hé, öreg, ezt csináld utánam — Kacagott talpra ugorva.

            Nem kellett kétszer mondani, Győző ötször fordult meg a levegőben, aztán visszafelé is ötször. Jorának tátva maradt a szája. — Megpillantotta a kitömött Zsákot. — Az, mi? Ijesztgeted magad?

— Logikából egyes. Különben tréningzsák, ezzel fejlesztem az erőmet. Az igazi bőrből készül. Kipróbálod?

— De még mennyire.

— Ha komolyan veszed az edzés, készíthetsz magadnak bőrből.

            Jora elszántan odapattant a zsákhoz és veszettül ütlegelni kezdte, járt a keze, mint a cséphadaró.

— Nem a szellemekkel hadakozol, jó lélek — állította le Győző. — Így csak feleslegesen meríted ki magadból az erőt. Figyelj! Kezdd úgy, mintha valódi ellenségtől kellene védened magad, Először játszadozzál vele, aztán sorozatra válthatsz.

            Jól lefárasztotta magát Jora, mielőtt abbahagyta a zsák püfölését. — Itt hamarosan eső lesz — jegyezte meg, és beleszippantott a levegőbe. — Sőt, ha nem csal a szimatom, a vihar sem kizárt.

            A határozott állításra Győző feltekintett az égre. Áttetszően kék volt, amerre csak a szem ellátott. – Miből gondolod, hogy eső vagy vihar lesz? — kérdezte hitetlenkedve. — Sehol egy fia felhő, a szélnek sincs nyoma. Kivéve ezt a fújdogáló, enyhe szellőt, ami kellemesen körülnyaldos minket.

— Kételkedsz? Fordulj északnak, és szippants bele a levegőbe. Érezni fogod a fenyvesek bódító illatát, amit ez a lenge szellő hoz magával.

            Hiába szippantott Győző többször is a levegőbe, csalódottan válaszolt: — Nem érzek semmit.

— Azt sem, hogy hűsíti az arcodat?

— Azt igen, de már a szellőnek az a dolga, hogy hűsítsen.

            Volt egy kis lenézés Jora szemébe, amikor Győzőre pillantott. Mint egy felsőbbrendű lény kihúzta magát. — Nem egészen. Amennyibe nincs eső kilátásban, csak száraz levegőt hoz a szellő, ami nem több mint, amit egy ventillátor nyújt. Letépi bőrünkről a meleget. Ellenben, ha esőt jelez, tartósabb a hűsítő hatás, mert párás. Most, hogy a fenyő illatát is érezni lehet, azt jelenti; örvénylik a légáramlat, mert szaporább a fenyők légzése.

— Hogy te, miket tudsz?

— Annak köszönhető, hogy te városi emberek elkényelmesedtetek. Elvesztettétek a kapcsolatotokat a természettel. A városi embereknek nem csak a lakásuk lett komfortos, de az érzékszervük is. Szükségtelenné vált, hogy figyeljék a természet jelzéseit, helyettesíti a tévé, rádió, és a sajtó.

— Hé, pajtás! — nevetett Győző őszinte elismeréssel. — Ha sokáig hallgatlak, elszégyellem magam a tudatlanságom miatt.

— Az építő önkritika emeli a jellem értékét.

— Na, ebből elég! Arról kotkodácsolj inkább, gyakoroltad-e a lábkilengést?

— Igen. Szerintem megy is jól. Ugyan is elfelejtettem említeni, a gimiben én vagyok a legjobb tornász. A ló lengés is szuperül megy.

— Teremtőm — nézett Győző az ég felé —, már meg sem merem kérdezni, mikor ültél először bilire, és mikor, mi volt az első szó, amit kimondtál.

— Gúnyolódj csak! Húzta el Jora sértődötten a száját. — Kezdhetjük az edzést?

— Hát persze.

            Szédületes, amit Jora produkált. Ilyen esettel még nem találkozott Győző, alig tudta leállítani. Két husángot készített elő, a bokor mellé téve, az egyiket Jora felé dobta. — A gyakorlatnak most egy fontos része következik — jelentette be. — A támadások nem minden esetben kézzel, lábbal történnek. Előfordulhat, hogy a védekezéshez is eszközöket kell igénybe venni. Az eszköz lehet bármi, amivel ütni, csak megfelelően, főleg gyorsan kell használni. Neked most az a feladatod, hogy a kezedben lévő husánggal megpróbálsz leteríteni. Figyeld, hogy védekezem.

            Sugárzott Jora szeméből a felfokozott érdeklődés, máris villámgyorsan támadott. Azonban ugyan az történt, mint a pofozó zsáknál, egyre vadabbul csépelte a Győző kezében lévő husángot. Persze a sajátja mindannyiszor visszapattant vagy csak a levegőt szelte ketté.

            Végül Győző egy rúgással kipenderítette a kezéből, majd villámgyorsan elkaszálta a lábát. — Így jár az, aki nem tud uralkodni az indulatán — mondta, és felsegítette Jorát a földről. Türelmesen folytatta. — Mielőtt az eszközökkel való összecsapást folytatjuk, valamit alaposan a fejedbe kell vésni. Tanulj meg indulat nélkül küzdeni, mert figyelmetlenné tesz. Figyelmesség, higgadtság a két alappillére ennek a sportnak. Azon belül, hidegvér, gyorsaság és a kitűnő reflex.

            Jó kétórai gyakorlat után, amikor látni lehetett, hogy Jora ereje fogytán van, Győző abbahagyta, és elégedetten lapogatta meg a hátát. — Kitűnően dolgoztál, pajtás. Van benned kurázsi, és ösztönösség. Első osztályú bajnokot lehetne kinevelni belőled.

— Meghiszem azt — húzta ki magát büszkén Jora.

— Az önteltség súlyos lelki fogyatékosság, nem használ a tehetségnek.

*

            Észrevétlenül repült el az idő. Egyszerre csak, néhány kövér esőcsepp hullott Győző orrára, jelezve, hogy Jora igazat jósolt. Észak felé pillantott: a hatalmas, sötét viharfelhő már átlendült a hegy csúcsán. A szél is kezdett feltámadni, és a villám sem akart lekésni semmiről.

— Máris vonulhatunk be a barlangba — mondta Jora az eget kémlelve.

— Menj csak nyugodtan — válaszolt Győző, és nem mozdult. — Én megvárom, míg ide nem ér a vihar. Csak a villám belém ne csapjon.

— Attól nem kell tartanod. Erre a területre még soha nem csapott le a villám. Nem értem, mire jó kitenni magad ilyen ostoba szórakozásnak? Minden normális ember, nehogy szembe kerüljön a viharral, akár csak egy rókalyukba is, bemenekül. Ez itt

Erdélyben felér egy földrengéssel.

— Mindenki másba leli az örömét. Én abban, hogy meglessem a vihart, és a saját bőrömön érezzem az erejét.

— Te tudod — csóválta meg busa fejét Jora. — Van, aki imád veszélybe lenni, és medvével kel birokra. Van olyan, aki a bűneiért vezekel. Vagy saját magát korbácsolja, vagy korbácsoltatja.

— Na, látod?

— A mindenható bizonyára javadra írja majd a vakmerőséged, de tőlem nem várj elismerést. Amíg te élvezkedsz, én olvasok. Ha majd meguntad a vihar ördögi táncát, dévaj mulatozását, ha ugyan kedvében oda nem lapít a földhöz, majd bejössz.

            Alig tűnt el Jora a bokor mögött, iszonyú erővel, égzengéssel, mogyoró nagyságú jégesővel, megérkezett a vihar. Mint ha az ég a földdel összeszakadt volna, hogy megsemmisítse a világot, úgy marcangolta, ami az útjába került. Győző már-már azt hitte, az erdő összes szelleme most adott találkát egymásnak. És mégis mind ez olyan csodálatot keltett benne, hogy először a hasító hideggel sem törődött. Hallott már róla, de más hallani, és más látni. Amikor már a csontjáig hatott a szél, és érezte, hogy veszély fenyegeti, jobbnak látta bemenekülni a barlangba, és ott várni be a vihar elvonulását.

            A bokorba kapaszkodva próbált elérni a barlang faláig, az már némileg védte is, amikor a szél süvítése mellett kutyaugatást hallott. Á, csak képzelődöm, gondolta. A dzsekije alig nyújtott védelmet, kegyetlenül marta az arcát a jeges szél. Olyan erővel ostromolta, hogy már fájt. Látta, hogy a fák próbálnak dacolni a szélviharral, tébolyult táncot járva martak bele egymás ágaiba, de nem bírták az ostromot, egy-egy fa fülsüketítő recsegéssel tört derékba. Másodszor is hallani lehetett a kutyaugatást, bár inkább vonítás volt, mint ugatás. Ekkor már Győző tudta, nem képzelődött.

            Csak kínlódással tudta kinyitni a barlang ajtaját, és valósággal bezuhant. Jora egy nyitott könyvvel a kezében tátott szájjal aludt, a bányalámpa alig pislákolt. A gyér világosságnál is bosszúsan állapította meg, hogy már csak a legalján van petróleum. Még villant néhányat aztán megadta magát, és sötétségbe borult a barlang. Végképp nem tudta, mi tévő legyen, ledobta magáról a vizes göncöt. leült a matrac szélére és várt. Egy idő után tapogatózva a bejárathoz botorkált. A vihar elvonult már, a fák kihúzták magukat, helyette vastag esőfüggöny ereszkedett le az égből. Visszabotorkált a matrachoz és végighasalt rajta. Arra sem maradt ideje, hogy egy gondolatot befejezzen, elnyomta az álom.

Arra ébredt, hogy fázik, és a barlangban a megszokott tompa fény uralkodott.

Mintha semmi sem történt volna, Jora gőzölgő teásbögrét nyújtott feléje. — Ez jót tesz majd — mondta. — Kigyönyörködted magad a természet poklában? — kérdezte elismerően mosolyogva. — Meguntad, vagy nem bírtad a gyűrődést?

— Nem mindegy?

— Mindegy. Nekem mindegy. De hallod-e! — kuncogott Jora. — Nem te vagy számomra a legkedvesebb látvány, amikor alszol. Ráadásul, úgy fújod a kását, mintha trombita lenne. Akár egy század katonát is össze tudnál terelni vele. Nem mondasz semmit? — kérdezte várakozóan. Észrevette, hogy Győző minden idegszálával a bejárat felé fülel. Mit hallasz, amit én nem?

— Mielőtt belemélyednél a negatív tulajdonságaim fejtegetésébe, közlöm, amíg kinn voltam, tisztán és félreérhetetlenül kutyaugatást hallottam.

— Valóban? Ha komolyra veszem az állításodat, két dolog lehetséges. Vagy vadász járt a közelben a kutyájával, vagy keresnek valakit. Itt az erdőben hetekig el lehet bujkálni. Légy óvatos, ha kimész a barlangból, mert különben megeshet, hogy a kutyának kedve támad belekóstolni a hátsó fertályodba.

— Gondolod, hogy csak hallucináltam?

— Hát nehéz elképzelni, hogy éppen a vihar kellős közepén támadt kedve valakinek vadászni. Egy tapasztalt vadász megérzi előre, milyen időjárásra számíthat. — Na, én megyek — mondta hirtelen Jora. — Törhetem a fejem, mit adjak be apámnak, hová tűntem. Kezdi megsokallni, hogy nem veszi semmi hasznomat. A ház körül. Arról nem is szólva, hogy egész életemben nem lódítottam annyit, mint ez alatt a néhány nap alatt. Doinától sem hallok egyebet, mint: ezt se,

azt se említsd az apádnak.

            Lehangoltság vett Győzőn erőt. — Mikor várhatlak újra?

— Nem tudnám előre megmondani, de nagyon igyekszem. Most az a fontos, hogy a srácokkal pontosítsam az időt. Ha sikerül elhozni a kocsit, máris mehetünk Kolozsvárra. Már alig várom.

            Jóra elment, Győzőt pedig kínozta a tétlenség. Bár feszült benne a várakozás, nem tudhatta előre, milyen meglepetéseket tartogat számára az elkövetkező órák. Azt sejtette, az ő akaratának ezután is kevés köze lesz a történtekhez. Jobb híján neki állt rendet csinálni a barlangban.

            A nap már ragyogott, a fák, a bokrok, szinte fuldokoltak az eső utáni felszálló nedves párától. Ismét kutyaugatást hallott. Ez már nem képzelődés, gondolta, és a bokor mögé bújva fülelni kezdett. Attól nem kellett tartania, hogy meglátják, mert a bokor olyan sűrűn és hosszan nőtte be a barlang száját, hogy biztonságban érezhette magát. Ha csak a kutya nem kap szagot.

            Egy ideig nem történt semmi, ő mégis türelmesen várakozott. Egyszerre csak, eszébe jutott a kitömött zsák, gyorsan kellett cselekednie. Alig múlt el néhány perc, hogy a zsákot bevitte a barlangba, máris hangokat hallott. Szíve zakatolni kezdett, amikor négy férfit látott az erdő felöl, a lankáson felfelé közeledni, mellettük egy jól kifejlett farkaskutya. Abban biztos volt, hogy nem látta őket soha, s ettől meg is nyugodott. Forgolódtak, nézelődtek, és távolról is látszott, a legnagyobb tanácstalanságban vannak. Rövid ácsorgás után a kutyát biztatták, valami megtételeére.  Ám őkegyelme, csak körbe, körbe szaladgált. Amikor beleunt, leült és a farkával söprögetni kezdett.

— Higgyétek el nekem, ezen a környéken, esetleg negyven-ötven méterrel távolabb, láttam a pasast. Aztán úgy eltűnt, mint akit a föld nyelt el — bizonygatta egy hórihorgas férfi, hevesen gesztikulálva.

— Csak legalább ne vihar lett volna — toldotta meg méltatlankodva egy tömzsi, pókhasú. — Minden nyomot elmosott az eső, és most kezdhetjük elölről az egészet. Ráadásul nem vagyok meggyőződve, hogy jó helyen járunk. Ez az isten barma- bökött a hórihorgas felé, rávett, hogy menjünk vissza a városba. Így aztán abban sem lehetünk bizonyosak, hogy a Skorpiót látta, csak az időnket vesztegetjük egy fantom alak miatt. Legalább azt mond meg, hogy néz ki a pasas? Mindössze annyit tudok róla, hogy Szabolcs Géza.

            A colos megfogta az állát, elmerengett, és sorolni kezdte: — Jóképű, lehet olyan száznyolcvan magas, sportos alkat. Most, amikor láttam, az arca borostás volt. A haja... Ja, igen, a haja világosbarna, rövidre nyírva, és oldalra fésülve.

— Ez minden? Ez ráillene Alain Delonra is.

— Mért, mire számítottál? Ha lett volna egy púp is a hátán, azt is felsorolom. Amit el tudtam mondani, az sem kevés!

— Jól van, na! Csak arra gondoltam, hogy egy anyajegy, vagy forradás van az arcán, vagy görbék a lábai.

— Vagy egy skorpió az arcán, nem?

— Azt viszont én tudom, nagyon veszélyes fickó, és óvatosnak kell lenni.

— Azt én is tudom, hogy nem eperfagyival szokta megvendégelni az áldozatait.

            Volt min elgondolkodni Győzőnek. Ezért járnak ezek mindig többedmagukkal. De mért, és mitől vagyok én veszélyes?

            A pocakos határozottan jelentette ki: — Ha nem találjuk meg a fickót, ami nagyon is valószínű, felküldöm ide Kancsalt.

— A Kancsalt? — hördült fel megütközve a colos. — Ki téged néz és engem lát, de még az sem biztos.

— Jobb szimata van, mint négyünknek együttvéve. Különben is, mit érdekel, kit néz, és kit lát? Mindegy, milyen színe van a macskának, csak fogja meg az egeret.

— Folytatjuk a keresést?

— Mért, mit gondoltál? Nem sok időnk van, és ki kellett volna nyírni a pasast. Ez parancs. Az is lehet, hogy rossz helyen keresgélünk, egyetlen olyan helyet sem látok, ahol bujkálni lehet. Ez a sziklafal kizárja, hogy itt búvóhely legyen — mutatott a bokor felé.

— Akkor ne is időzzünk, haladjunk tovább — javasolta a colos, és mérgében belerúgott egy ködarabba. Elindultak abba az irányba, amerre Jora vette útját.

            A villám nem csaphat olyan gyorsan a fába, mint Győzőbe a felismerés. Ha a kutya szagot kap, akkor a fiú bajba kerül. Esetleg faggatni kezdik, hol járt, mit keres ezen a helyen? Nagyon óvatosan, jókora távolságból követte a két férfit, akik zavartalanul folytatták a vitatkozást. Alaposan megázhattak, mert az egyik levette az ingét és kicsavarta. A másik a cipőjét kapta le, és a zokniját csavargatta.

            Jól van, csak húzzátok az időt, legalább Jóra előnyt szerez, fohászkodott az ég felé Győző, és azzal nyugtatta magát, hogy az eső elmosta a nyomok szagát. A baj az, hogy nem tudja, hogy a nyomában vannak.

            Egyszer csak a kutya megtorpant, fülelni kezdett, majd ugatni. Nem sokat tétovázott, előre szegett fejjel, mint a kilőtt nyíl száguldott előre. Nem hiába. Győző ereiben meghűlt a vér.

Erre még ő sem számított. Jora derűs, fiatalosan gondtalan arccal ült egy fatönkön, és elmélyülten kötözgette egy sérült madár lábát. Amikor a kutya elé rontott, arcán a derű ijedséggé változott. Ösztönösen felugrott, s erre a kutya elkapta azt a karját, amelyikben a madarat tartotta. Mire a három férfi odaért, már a földön hemperegtek. Győzőnek meg kellett erőszakolnia magát, hogy rájuk ne rontson. Jobbnak látta, ha óvatos marad.

            Az egyik fickó visszaparancsolta a kutyát, Jora pedig felpattant és tanácstalanul bámult rá a társaságra. Azok nekiestek, és felváltva, egyre dühösebben faggatni kezdték. Noha hallótávolságban voltak, Győző egy szavukat sem értett meg, mert románul beszéltek. Jora arcáról, és gesztikulálásából ki lehetett érteni, hogy valami mesét próbál elhitetni velük, és minden igyekezetével azon van, hogy lerázza őket.

            Gyanítani lehetett, hogy a fickók nem hagyják majd, csak úgy simán elmenni a fiút. A gyanú be is igazolódott, a köpcös fenyegetőzően lépett közelebb. Győző elérkezettnek látta az időt a beavatkozásra. Keresett egy ködarabot, elővette a zsebkendőét, és parittyát készített belőle. A parittya használatára Jora tanította meg, arra az esetre, ha gusztusa támad egy kis vadnyúl húsra. A sors másképp rendelkezett, gondolta elégedetten.

            Nem sokáig maradhatott tétlen, az események felperegtek. Amikor Jora sarkon fordult, a pocakos feldühödött, és utána röffentett. Megfenyegethette, mert jól lehetett látni, amikor a fiú visszafordult, teste megfeszül.

            Most kiderül, milyen legény vagy, gondolta Győző, de éberen figyelte, mit akarnak tenni a fickók, akiknek tekintetükből nem sok jót lehetett kiolvasni. Továbbra is az volt a benyomása, már csak azért sem engedik békességben elmenni Jorát, hogy legyen kin megtorolni a kudarcukat. Nem zsenírozta őket, hogy hárman vannak egy ellen, és csak egy fiatal srác.

            Jorát figyelte, akinek arcára kirajzolódott az elszántság, és valamiféle hetykeség, szemében a kihívás lángja lobogott. A karate megedzette, és biztonságérzetett adott neki.

A pocakos tettre szánta el magát, a fiú elé lépett, és hangosan magyarázott neki valamit. Az orra köré gyűlt ráncok arról tanúskodtak, hogy nem hízelgő szavakkal illeti. A kapott válasz sem találhatott utat a szívében, mert hirtelen még jobban elsötétült az arca.         Megragadta a fiú mindkét vállát, és keményen megrázta Jora jámbor arca is megkeményedett, és egy határozott mozdulattal lesöpörte válláról a pocakos kezét. Ezzel be is indult a vígjátékba illő jelenet. Példátlan szemtelenségére olyan indulatba hozta a pocakost, hogy az öklével akarta helyreigazítani a méltóságán esett sérelmet. De csak próbálta, hirtelenében súlyos rúgás érte a tiszteletet ébresztő pocakját. Keze megállt a levegőben, szeme csodálkozva guvadt a fiúra, majd a fájdalomtól gyűrt arccal, fojtott hörgéssel hátra tántorodott.

            Oke, fiú, nagyszerűen csináltad, tört ki a büszke öröm Győzőből, és mély meghatódottság vett rajta erőt. Mindig ilyesmit érzett, ha valamelyik tehetséges srácból kihozta a maximumot, és alkalmassá vált a versenyre.

            A nem várt fordulatra a másik két maffiózónak úgy tátva maradt a szája, hogy cselekvőképtelenné váltak. Néhány pillanatig tartott, amint felocsúdtak, egyikük — egy borostás képű, gonosz tekintetű alak — harci pózba vágta magát. Jobb kezének öklét a balkezének tenyerébe csapva ugrott Jora felé, aki felkészülve várta a támadást. Könnyedén oldalra billent, közben a lábát fellendítve, úgy rúgta állon a támadóját, hogy nézni is gyönyör számba ment.

            A borostás hátratántorodott, majd egyensúlyát vesztve, rányaklott a békésen szemlélődő kutyára. Jóllehet Győzőnek pattanásig feszültek az idegei, hagyta, hogy a fiú valóságos helyzetben kitréningezze magát. Szerinte a gyakorlatban szerzett tapasztalat semmivel nem pótolható, talán jobb, ha megvárja a helyzet alakulását, gondolta. Akadt egyéb tennivalója. A kutyát mielőbb kivonja a forgalomból, mielőtt kedve szottyan egy kis farhúsra. Készenlétbe helyezte a parittyát, és amikor látta, hogy mind hármójuk figyelmét Jora foglalja le, felállt, megforgatta a feje felett, és a követ útjára engedte. A következő pillanatban, úgy vágta kupán, az éberen figyelő, szerencsétlen páriát, hogy hang nélkül rogyott össze.

            A tompa zajra a három maffiózó egyszerre kapta oda a fejét. A szörnyű látványra, egyszerre is hördültek is fel. Tekintgettek jobbra-balra, de egy teremtett lelket sem láttak, se közel, se távol. Nem maradt más hátra, mint Jorán kérni számon a példátlan merényletet.

            Az eset Jorát is meglepte, nem tudta kitalálni, mi történhetett. A nekiszegezett kérdésekre tanácstalanul rázta meg a fejét, mint egy jelezve, ő nem tehet semmiről.

            A rejtély ugyan nem oldódott meg, viszont a fickókban újra feltámadt a támadási kedv, összebeszélés nélkül egyszerre támadtak rá a fiúra, aki éppen azt latolgatta magában, hogy futásnak ered. Ekkor meglátta Győzőt előugrani egy sziklamélyedésből, és erőre kapott a harci kedve.

            Még az érkezés pillanatában, Győző kipécézte megának a pocakos, őt találta leg veszélyesebbnek. Megragadta a karját, és maga felé rántotta, két csattanós pofon után megperdítette, és a húsos tomporába rúgott. Még látta, hogy elterül a kőtörmelékes füvön, amikor hórihorgassal találta szembe magát, akinek az ökle a tenyeréhez csattant. A következő pillanatban a másik tenyerének éle a hórihorgas nyakának a tövét érte. A másodpercek töredéke után a jobb lábának sarkával a harmadikat támasztotta meg, állánál fogva. Úgy hussant hátrafelé, hogy lélegzetet vételre sem maradt ideje.

            A támadók szívósaknak bizonyultak, Jora pedig aprított rendesen. A pocakost sem lehetett véglegesen leteríteni, megrázta magát, és akár a vígjátékokban harmadszor is oda szédelgett eléje. Vesztére, a fiú lába ismét a pocakját célozta meg. A csata egy pillanatig sem szünetelt; csattogtak a pofonok, suhogtak a lábak, reccsentek a csontok. Anélkül hogy alkalmuk nyílt volna egy komolyabb ütést visszaadni, fergeteges gyorsasággal, tönkreverve, hörögve hullottak egymásra a kárvallottak.

— Na, ez jól ment — jegyezte meg Jora örömtől sugárzó arccal.

— Ami azt illeti, kell némi idő, mire kiheverik a tévedésüket — mondta győző az emberkupacot nézve.

— A sikerek és a tévedések színezik legjobban az élet szürkeségét — bölcselkedett Jora, és látszott rajta, hogy nem tud mit kezdeni a büszkeségével.

— Viszont az én sorozatos tévedéseim, már a szivárvány minden színét magukra öltötték — jegyezte meg némi szarkazmussal Győző.

            Egyszerre csak a kupac tetején mocorogni, nyögdécselni kezdett az egyik fickó.— Ez nem kapott eleget — bökött felé méla undorral Jora.

— Gondolod? Majd bepótolom, előbb lesz néhány szavam hozzá. Remélem, a nyelvét nem harapta el. — nézett Győző elszántan a nyöszörgőre. Benyúlt a gallérja alá, felrántotta, és arccal maga felé fordította.

            A borostás feltornázta a szemhéját, véreres szemgolyóit megrendülve meresztette Győzőre. Egyre rémültebb kifejezés ült ki az arcára, aztán minden igyekezettel szabadulni akart. A vasmarok nem engedte. Nehezen szedve a levegőt hörögte — Jaj, ne! Ne öljön meg Skorpió!

            Olyan abszurdnak tűnt a kérés, hogy Győző csaknem felnevetett. Szigorú arcot erőszakolt magára. — Nem kell begyulladni, a pizsamám zsebében felejtettem a pisztolyomat.

— A méreg... A méreg — zihálta a borostás.

            Ez megbuggyant! — gondolta megütközve Győző. — Miféle méregről vartyogsz itt nekem? — kérdezte dühösen. Képtelen volt megérteni a férfi hisztérikus rémületét.

— Hiába tesz úgy, mintha nem értené. Tudom, hogy skorpióméreggel öli meg az áldozatait, hogy szenvedjenek.

            Mint hentes bárdja a lábszárcsontba, úgy hasított Győző agyába a felismerés. Aha, értem már! Tehát innét a Skorpió elnevezés? Nem semmi ez a Szabolcs Géza, mélázott el egy pillanatra. Néhány árnyalattal zordabb kifejezést öltött az arcára, szorosabbra fogta a borostás mellkasán a pólót, és vészjóslóan sziszegte — Akkor nem szükséges magyaráznom, mi vár rád.

— Csak azt ne!

— Módot adok rá, hogy élve megúszd ezt a találkozást, csak válaszolnod kell a kérdéseimre? Oke?

            A szerencsétlen arcán enyhülni látszottak a vonások. Tekintetével végigtapogatta Győző arcát, mint aki arról akar meggyőződni, komolyan veheti-e az ígéretet. Szinte suttogva kérdezte. — Mit szeretne tudni?

            Erőt vett Győzőn a sajnálat, de csak néhány pillanatra, felcserélte a megvetés. Most tanúja lehetett, hogyan mosódik össze a félelem a gyávasággal. Nem tagadta, már élvezte is a kialakult helyzetet. Hangja keményen koppant. — Először is tudni akarom, ki a megbízótok?

— Ezt nem tudom megmondani.

— Ne...em?

— Az igazat mondtam... Valóban nem tudom.

            Félelmetesen recsegett-ropogott Győző hangja, és a nyomaték kedvéért torkon ragadta a férfit — Szóval nem tudod? Pali madárnak nézel engem? Mit gondoltál, mit fogok kérdezni? Talán, hogy kiskorodban, mikor kezdtél el járni?

— Higgyen nekem, Skorpió úr, nem tudom. Ha most rögtön megöl, akkor sem tudok mást mondani.

— Mért nem a valódi nevemen szólítasz?

— Mert magunk között, csak Skorpió. Okunk van rá.

— Ők ismerik a megbízótokat? — intett fejével a többiek felé Győző.

— Ők sem tudnak többet, mint én. Erre megesküdhetek. Soka nem találkozunk személyesen a megbízóinkkal. Mi nem tudunk róluk semmit, ők viszont mindent tudnak rólunk.

            Győző nem volt jártas, sem a maffióizmusban, sem a gengszterizmusban, s éppen ezért hihetetlennek találta a fickó magyarázatát. Bár a hetedik érzéke azt súgta, a fickó igazat beszél. — Valakivel csak kell érintkeznetek, akitől átveszitek a megbízatást, meg a pénzt, amit kaptok érte?

— Rafinált módon van az megszervezve.

— Leköteleznél, ha elmondanád.

— Posta útján, borítékkal történik minden.

— Ez érdekesen hangzik, folytasd!

— Esküszöm, a munkáért járó pénzt is borítékban kapjuk, anélkül, hogy bárkivel is személyesen találkoznánk — sorolta, kétségbeesett igyekezettel a férfi. — Aki igénybe veszi a szolgáltatásainkat, nagyon óvatos.

            Jóllehet Győző hajlott arra, hogy higgyen, tovább szívóskodott. — Honnan ismernek benneteket? Ha tisztességes polgárok lennétek, nem mernének megkörnyékezni benneteket.

— Nehéz helyzetbe kerültünk...

— Ezért embervadászatra adtátok a fejeteket. Képzeld el, ha mindenki így gondolkozna?

            A bűnös megadóan hunyorgott Győzőre. — Néhány évvel ezelőtt a titkos szolgálatnál dolgoztam. A többiek is — fűzte hozzá. — egy csomó olyan megbízatást kaptam, amelyet a legnagyobb titokban kellett tartani. Én ugyan soha nem jöttem rá, hogy miért, de a megbízóim állandóan cserélődtek. Ritkán fordult elő, hogy ugyanazzal a személlyel kétszer is találkozhattam. A rendszerváltás után szétszéledt a titkosszolgálat, így én is munka nélkül maradtam. Nem maradt más választásom, elvállaltam minden, ami jött. Ki tudná megmondani, ki akarja a halálát, és miért? Mi nem is törekszünk, hogy megtudjuk, kinek dolgozunk. A pénzt, minden elvégzett munka után pontosan megkapjuk a szokott úton, a többi nem érdekel — fejezte be a férfi olyan bűnbánó tekintettel, mint akinek, csak egy elveszett gyereket nem sikerült megtalálnia.

            Na, ebből többet nem húzok ki — gondolta Győző csüggedten. Ezzel

ellentétben ismét keményen koppantak ki száján a szavak: — Idefigyelj, te félre sikerült hős! Ha kiderül, hogy hazudtál, a golyó, amit a fejedbe kapnál, túl irgalmas lenne számodra. A kínok kínjával fogsz megdögleni, ha beléd mar a Skorpio.

            A pocakos kezdett életjelt adni magáról. A füvet markolászta, de nem mozdult. A borostás ijedten figyelte Győzőt, aki felhúzta a pocakos szemhéját, és nyugodtan jegyezte meg. — Egy ideig még nem fog magához térni. Most pedig rebegd el nekem, mikor tudtátok meg, hogy mikor érkezem, és hol szálltam meg?

Mielőtt a férfi válaszolt, a pocakost fürkészte, nem hallja-e, amit mond. A megkönnyebbülését egy röpke sóhaj kísérte. — Csak a megérkezése napján kaptuk a fülest, azt pedig, hogy hol szállt meg, Marosvásárhelyen bárkinek gyerekjáték kideríteni. A megöletése kísérletében mi nem vettünk részt. Másnap tudtam meg, mi történt a hotelban, és hogy a terv nem sikerült.

— Abban ringattátok magatokat, kevesebb eszem van, mint nektek, mi?

— Jól elő volt készítve minden, csak...

— Ne locsogj feleslegesen, inkább arra válaszolj, a portás árulta el, melyik szobát vettem ki?

— Igen.

— Ő is benne van a buliban?

— Mondhatnám, hogy igen, de nem akarok Rankonak ártani. Ő nem akar részt venni semmiben, azt sem tudja, mire készülünk. Egy félrelépéséért a megbízóink markukban tartják, így kénytelen kisegíteni őket.

            Éppen be akarta Győző fejezni a faggatást, amikor a borostás újra szóra nyitotta a száját. — Elárulok még valamit, ha megígéri, hogy nem esik bajom.

— Majd meglátom. Beszélj!

— Ma kaptunk egy újabb parancsot. Amennyiben nem sikerül magát megtalálni, akkor Doina Crosont kell elrabolni, és rajta keresztül csapdába csalni. Ezt azért árultam el, mert Rankoval együtt kisegített egyszer a bajból.

— Rohadtak — hördült fel Győző, és a füle mellett hagyta elmenni az utolsó mondatot. Csak azt érezte, hogy a szíve hevesebben ver a kelleténél, a dühe pedig az agyáig szaladt. Búcsúzásul ököllel fejbe verte a mit sem sejtő gengsztert, rádobta az ájult társaira, és intett Jorának, hogy mehet. Mielőtt a fiú elindult, lelkére kötötte, hogy mielőbb szedje össze a srácokat. Felgyorsultak az események, és előbb kell akcióba lépniük

Most már tényleg élesbe megy a játék, nincs idő a lacafacázásra — gondolta elszorult szívvel Győző, a barlang felé baktatva. Minden oka meg volt, hogy az élet különös fordulatain törje a fejét. Amikor otthon, kényelmesen elterpeszkedve végigizgult egy krimit, mindig elképzelte magában, ő, hogyan viselkedne egy hasonló kritikus helyzetben? És íme! Életének e káprázatosan gyors fordulataiban esélye sem volt átgondolni cselekedeteit. Mindössze csak reagálni tudott, és ez így marad ezután is. Nevetni lett volna kedve. Mindegy, rántotta meg a vállát, már benne vagyok a sűrűjében.

            Gondolatai ezután idillikusabb képre vándorolt, édesanyjának szeretett arca jelent meg előtte. Maga elé képzelte, amint ül a tévé előtt, közben kötöget. Mikor még kicsi volt, minden évben körött neki egy pulóvert, és erről ma sem szokott le.

            Doroginé szereti az érzelmes, szerelmes filmeket, és az mellett nem titkolt élvezettel hallgatja a politikai csatározásokat is. A Parlamenti vitákat mindig végignézi, melyeket aztán alaposan kitárgyal a barátnőjével, kolleganőivel és a szomszédokkal. Például, ki mit mondott, mit kellett volna mondania, vagy válaszolnia. Nem mindenben egyeztek a vélemények, de egyben biztos: Nem a nőkre jellemző ideológiából, hanem gyakorlatiságból, a pénztárcájukon keresztül ítélték meg a soros politikai helyzetet. Ezen még a legnépszerűbb parlamenti show-menek hatásos szónoklataik sem tudtak változtatni.

— Téged valóban nem érdekelnek az ország ügyei, csak örökké a sport, az a nyavalyás verekedés? — zsémbelt Doroginé, amikor egy alkalommal Győző hazaérkezett, és átkapcsolta a tévét egy sport csatornára.

— A legkevésbé sem érdekel a parlamenti küzdőtér — válaszolt Győző mosolyogva, gyengéden nézve anyjára.

— Ha nem tévedek, történelem tanár vagy, nem? Illenék tudni, hogy zajlik hazánkban a történelem, még ha politikának hívják, akkor is.

            Győző egy puszival próbálta kiengesztelni az anyját, átölelte és derűsen válaszolt: — Fontos, drága anyukám, hogy a te patrióta lelkületed kielégül tőle.

            Jóllehet Doroginé cseppet sem haragudott a fira, ingerkedve folytatta: — Pedig, ha egyszer rá szánnád magad, és végignéznél egy parlamenti közvetítést, meggyőződhetnél, hogy sokkal szórakoztatóbb, mint a krimi, amiben csak ölik egymást.

— A parlamentben, talán nem?  

— Az más, Nem folyik vér.

            Tudomásul kell venned, drága anyukám, hogy nem vagyunk egyformák, nézeteink különbözőek Apu örökös hőzöngése nem szolgált jó példával számomra, kialakult bennem a közömbösség. Ezek a parlamenti közvetítések téged feldobnak, én dühöngenék rajta, ha érdekelne.

— Miből gondolod, amikor egyszer sem nézed?

            A válasz egy könnyed legyintés. Aztán Győző mást gondolt.— Én nem, de a kollegáim igen, a véleményük pedig nagyon lesújtó. Abból is leszűrhetem, bosszantó, hogy a sokmilliós költséggel megtartott parlamenti ülések java része azzal telik el, hogy felfújják az elhanyagolható kérdéseket, és a nagy nyivánoság előtt, pocskondérozva próbálják lejáratni egymást.

— Ez így működik minden országban — heveskedett Doroginé. — Parlamenti szokás, a demokrácia része.

— Így igaz — mosolyodott el kelletlenül Győző. — Csak az az eredménye, mire végre a fontosabb dolgokra kerül sor, mindeni szikrázik az indulattól. Ahelyett, hogy a másik párt javaslatának a lényegét keresné, válaszában lángok csapnak ki a szájából. Jó, jó — fűzte hozzá, amikor látta anyja tiltakozását — , beismerem, vannak kivételes helyzetek, sőt személyek is, de lásd be, többnyire nem arra törekszenek, hogy egymás meggyőzzék, inkább arra, hogy legyőzzék.

Továbbá — folytatta Győző belemelegedve —, megfeledkeznek arról, hogy nem a bírói pulpituson ülnek, és nem az ítélkezés a feladatuk. Például előfordult már, hogy olyan személyes jellegű dolgot vágtak egymás fejéhez, a nép nevében, ami szerintem túlmegy, minden képviselői hatáskörön. Na, erről, ennyit — zárta le hirtelen a nem kívánt témát.

Gondolata Doinára ugrott át. Lelke mélyéig aggódott érte, és csak abban reménykedett, hogy estig nem történik baja. Szilárdan elhatározta, amint Jora ismét jelentkezik, azonnal akcióba lépnek. Ha úgy sikerül minden, ahogy kigondolta, akár indulhatnak is Doinával és Jorával Kolozsvárra. Egy percig sem lenne nyugtom, ha itt hagynám, gondolta. Éva jutott eszébe. Szegény lány, szólalt meg a lelkiismerete. Fele annyi érzést nem sikerült kihozni belőlem fél év alatt, mint Doinának három nap alatt.

Most, hogy jutott ideje átgondolni Évával való kapcsolatát, nem tudott elfogadható magyarázatot találni arra, hogy néha, mért tartott többre egy jó filmet, mint Éva dorombolását. Ha sokáig nem találkoztak, hiányzott, ha sok időt töltöttek együtt, idegesítette a jelenléte. Bár az is igaz, az érdeklődésük nagyban különbözött egymástól. Viszont nem kétséges a lány szexis megjelenése ellenállhatatlanul hatással volt rá. Feldühíteni azzal tudta legjobban, ha nem figyelt rá, amikor nagy hévvel mesélt valamit. Ezen már csúnyán össze is kaptak. Megbeszélték egyszer, hogy az estét együtt töltik, és Éva elmeséli, miért veszett össze a főnökével.

Azonban Győző megfeledkezett szólni, hogy a tévében Chuck Norris film megy, és mindenképpen meg akarja nézni. Éva lenyelte a mérgét, és várta a film végét. Amikor végre vége lett, Győző átkapcsolta egy másik adóra, ahol éppen egy sportesemény zajlott. Ennél a merényletnél már elszakadt a lány cérnája, visítva törtek elő szájából a szavak. — Kapcsold ki, de azonnal!

      Győző rápillantott, csillapítólag megsimogatta a haját, és zavartalanul nézte tovább a műsort.

— Szóval nem kapcsolod ki?

— Ha kibírtál másfél órát, drágám, kibírsz még egy keveset — válaszolt Győző laza flegmával.

— Ez már a második óra.

— Hűha, de gyorsan múlik az idő — lökte oda Győző, anélkül, hogy levenné szemét a képernyőről. — Tartsd addig forrón magad drágám, míg befejeződik a film. — Órájára pillantott. Tíz-tizenöt perc.

— Nem, drága szerelmem! — süvöltötte Éva, magából kifordulva, és szeme felért egy tűzhányóval. Gyorsan magára kapta a ruháit, Győzőt egy pillantásra sem méltatva, kicsörtetett a lakásból.

            Bele tellett egy hétbe is, mire egy óriási csokor virággal sikerült Győzőnek kiengesztelni

VI

 

Lángolva sütött a nap, Kolozsvár izzott a melegtől. A munkából sietve hazafelé tartó emberek fújtatva szedték a levegőt, az élet nem állhatott meg.

            Egy elegáns fekete Ford kanyarodott be a Robinson Crusoe utcába, s megállt a tizennyolcas számú ház előtt. Bárkinek azonnal feltűnhetett, hogy a mellette lévő épülettel együtt, nem régen tatarozhatták. Hófehér falaikkal messziről elütöttek a többi, már omladozó vakolatú, valamikor a gazdagoknak épített házaktól. Kócsag Mihály, anélkül, hogy meglepetést tanúsítana, határozott léptekkel sétált fel a ház előtti lépcsőn. Lassú, kimért mozdulattal megnyomta a csengőt és várt. Bentről semmi nesz vagy mozgolódás nem hallatszott ki, mégis tudta, hogy szemügyre vették. Türelmesen megvárta a szemle befejezését, s mikor az ajtó nesztelenül kinyílt, szembe találta magát egy középkorú, hegyi pásztor kinézetű román férfival, aki kétoldalt lelógó harcsabajuszt viselt. A bajusz végei oldalra billentek a nyájas mosolytól, amely sehogy sem került szinkronba a beesett arcával.

            Köszönés nélkül lépett be Kócsag a hatalmas előszobába. Komor félhomály fogadta, és megcsapta a helyiség hűvös levegője. — Itt van mindenki? — kérdezte, amint becsukódott mögötte az ajtó.

— Nem tudom, uram. Nem közölték velem, hány személyt várnak. — válaszolta a férfi, és megmerevedett az arca, jelezve, hogy nem tartozik rá.

            Én ostoba, gondolta Kócsag. Mérgében beharapta az alsó ajkát. A legnagyobb óvatosságot követelem meg mindenkitől, és végül én hibázom.

            A harcsabajuszos egy hatalmas szárnyas ajtóhoz kísérte Kócsagot, és kinyitotta előtte. — Ide tessék befáradni — mondta alázatos hangon, majd nyomban elsietett.

            A helyiség, melybe Kócsag belépett, olyan dolgozószobaféle lehetett. Ellentétben az újonnan tapétázott falakkal, kopott bútorzatával olyan hatást keltett,

mintha már nagyon régen használták volna. Csak az íróasztalon heverő iratok jelezték, hogy nem így van.

— Isten hozta a fedélzeten, Kócsag úr — Hangzott oldalról egy kellemes férfihang. A könyvszekrény mellől előlépett egy jó megjelenésű, harmincöt év körüli férfi. Szeméből barátságos fény sugárzott

— Petre Tanase? — kérdezte kikerekedett szemmel Kócsag, mintha most látná először. Nem titkolt kíváncsisággal nézett végig a farmernadrába, fekete pólóba öltözött, jóképű, fiatalos kinézetű férfin.

— Látom, uram, meglepte a szerelésem — mosolyodott el Tanase.

— Nem tagadom, igen.

— Nem tartom szükségesnek, mindig díszruhában parádézni — magyarázkodott Tanase. — felesleges, és kényelmetlen.

— Igaza van, barátom — bólintott Kócsag, noha nem osztozott Tanase véleményével. Nem akart, már a megérkezése első pillanataiban vitatkozni. Még hozzá is fűzte. — Azt hiszem, valóban szabadabbnak érzi magát az ember,  a maga kifejezésével élve, ebben a szerelésben. Az elegancia sok mindenre kötez. Például a komoly viselkedésre... Ej, de szívesen cserélnék magával, Petre fiam. Egyedül van? — csapott át más témára, mint aki megfeledkezett arról, miért is jött.

— Ó, dehogy, mind a hárman itt vagyunk, a másik szobában várják önt, uram. Nem tartottam fontosnak összehívni azokat is, akik csak részfeladatokkal vannak megbízva. Arra gondoltam, Kócsag úr is helyesli, ha előbb mi négyen tárgyaljuk meg a lényegesebb részleteket.

— Nagyon helyes, Tanase, ön megértett engem. Igazán impozáns a ház kívülről is, bár én jobban szeretem a komorabb színeket, nagyobb a méltósága — váltott ismét más témára Kócsag.

            Büszke mosoly jelent meg Tanase arcán. — Én is elégedett vagyok. Már a ház belső munkálataival is készen vagyunk. Ez a dolgozó szoba csak álca — mutatott körül. — Itt fogadjuk azokat, akik kevésbé fontosak számunkra. Az innen nyíló, parányi előszobán keresztül jutunk el a nagy szalonba. Remélem, meg lesz elégedve, uram.

— Elmés kigondolás — bólintott kócsag elismerően.

— Tekintsen ki az udvarra is, uram.

            Kócsag engedett a felszólításnak. — Mit kellene látnom? — kérdezte csodálkozva, amikor egy tűzfallal találta szembe magát.

— Megvettük a mellettünk lévő házat.

— Igen? Fontos ez nekünk?

— Kócsag úr, majd meggyőződhet arról, hogy nem felesleges pénzkiadás. Ezt a két házat szabálytalanul túl közel építették egymáshoz.

— És, mi következik ebből?

— A tűzfal adta az ötletet a ház bővítésére. A két házat, egy zárt folyosóval összekötöttem, ily módon, ha a helyzet úgy kívánja, akár húsz vendéget is el tudunk helyezni. Ha az ön terveire gondolok, a jövőben gyakran fog úgy adódni, hogy szükség lesz rá — magyarázta Tanase, miközben sejtelmes mosoly repdesett a szája körül. — A további elképzelésem, hogy önnek, Kócsag úr, nem szükséges olyan személyekkel érintkeznie, akikkel nincs közvetlen kapcsolatban. A két különbejáratú ház kitűnő lehetőséget nyújt a foglalkoztatott személyek elkülönítésére is. Sőt a szelektálásukra, anélkül, hogy találkoznának.

            Elmerengve nézett Kócsag Tanasé lelkes arcára. Nem tudta, mit válaszoljon, nem volt idő rá, hogy a kitűnőnek látszó ötlet hasznosságát fontolóra vegye. Már zsongott a feje a rázúdított információktól. — Azt hiszem, meggyőzött — Szólt végül, hogy ne szegje kedvét a túlbuzgó Tanasénak. — Konkrétan, kinek az agyából pattant ki, ez a nagyszerű, agyafúrt ötlet? — kérdezte, de nem árulta el, hogy a választ máris kiolvasta a szeméből.         

Tanase akaratlanul, büszkén egyenesbe rántotta magát, szeme megcsillant. — A világért sem szeretném személyemet előtérbe állítani, mégis ki kell mondanom, az ötlet tőlem származik.

            Nos, majd kiderül az is, a rád bízott munkát, ugyanilyen körültekintően végezted-e el? — gondolta magában Kócsag. Némi szünet után finoman elmosolyodott. — Talán nem szükséges tovább várakoztatni a többieket. Lesz még időnk a beszélgetésre.

— Ó, elnézését kérem, uram, igazán nem akartam... — mentegetőzött észbe kapva Tanase. — Máris mehetünk — mondta, és kinyitotta Kócsag előtt az ajtót.

            Nem kis meglepetés várt Kócsagra. Belépve a szalonba nem volt hétköznapi látvány, ami a szeme elé tárult. A helyiség tündökölt a fényűzéstől, minden fellelhető volt, ami egy elegáns, főúri életvitelhez szükséges. Méregdrága antik, intarziás bútorzat, emprimé huzattal, színben hozzáillő szőnyeggel. Az ablakokon leheletfinomságú, dúsan redőzött függönyök: a falon pezsgőszínű tapéta. Csak bámulni tudott. Igaz, szabadkezet adott Tanasénak, dehogy ennyire éljen vele, erre nem számított

Amikor magához tért ámulatából, azon töprengett, vajon, milyen magyarázattal szolgál majd Tanase erre a nagy fényűzésre, amit eléje ömlesztett. — El vagyok ragadtatva — dünnyögte.

— Ez is az én elgondolásom eredménye, húzta ki ismét magát Tanase.

— Nincsenek kétségeim afelől.

— Később megmutatom a többi helyiséget is.

— Gondolom, azokkal sem fog szégyent vallani.

— Ki merem jelenteni, hogy valóban nem — felelte Tanase, anélkül, hogy észrevenné Kócsag hangjában a rosszallást.

            Sőt, már gúny is vegyült a hangjába, amikor folytatta: — Igazán nem panaszkodhatom, hogy a házra kapott pénzt nem eredményesen használta fel. — Bár kerülni akarta, hogy felborítsa Tanase lelkivilágát, hangjából hiányzott az őszinte lelkesedés. — A látottakból ítélve megállapíthattam, Petre barátom, hogy olyan kalózhajón kíván szolgálni, amely színes égőkkel van kivilágítva, a fedélzetét pedig süppedő szőnyeg borítja.

            Miközben beszélt, arra gondolt, amikor látta ezt a lepusztult házat, és kiadta az utasítást a lakhatóvá tételére, a legmerészebb álmában sem képzelte el, ezt a példátlan pénzpocsékolást. Kétszer annyi összeget adott Tanasénak, mint amennyit a ház felújítására szánt, jóllehet nem azért, hogy azt mind kötelező elkölteni. A két másik férfi felé fordult, mint egy jelezve, hogy a téma befejezve, hogy a téma befejezve.

— Banus úr, Ausztráliából — Mutatott Tanase egy kissé köpcös, csontkeretes szemüveget viselő, negyven év körüli férfira. A szemüveg kerete mély árkot vésett az orrnyergére. Észre lehetett venni, hogy álldörzsöléssel próbálja leplezni zavarát. — Ő pedig Dorogi úr Budapestről — folytatta Tanase. — A múltkor már elmondtam mindent az urakról, nem hiszem, hogy újra szükséges lenne rátérnünk, csupán annyit szeretnék hozzáfűzni, mindketten tökéletesen megbízhatóak.

— Örvendek, uraim — hajolt meg szertartásos eleganciával Kócsag. — Kár lenne húzni az időt, máris rátérhetünk a jövetelem céljára — mondta, és mesterkélt

pózban ereszkedett le egy nem túl kényelmesnek látszó székre.

— Valami italt? — kérdezte Tanase.

— Talán vodkát és ásványvizet.

— Bármivel szolgálhatok, húzta ki magát Tanase, és egy hatalmas könyvszekrényhez lépett. Megnyomott egy gombot, mire a könyvszekrény középső része előre csúszott, tett egy teljes fordulatot, és egy bárszekrény vált láthatóvá, benne az italok arzenálja.

— Nem értem, mi szükség van erre az álcázásra? — kérdezte Kócsag elámulva.

            Különös és sokat sejtető mosoly jelent meg a három férfi arcán. Tanase válaszolt: — Feltehetően azért utazott ide, Kócsag úr, hogy meggyőződjön, jól végeztük-e a ránk bízott feladatunkat.

— A bárszekrény lenne a meggyőző eszköz? — ugrott fel Kócsag szemöldöke a homlokára. — Igazán el vagyok bűvölve, elmés, impozáns kitalálmány,  mit bizonyít?

            Hogy súlyt adjon a mondanivalójának, Tanase arca komolyra váltott. — Nos, uram, a legrafináltabb álcázás sem érne egy fabatkát sem, ha megfeledkeznénk az óvatosságról. Mint már az előzőleg említettem, megvásároltam a szomszédházat. Az említett ok, csak másodlagos, fő ok, hogy a földalatti folyosó ott ér végett, és a korábbi, egyik lejárati ajtó. Azonban nagy hátrányára, könnyen fel lehetett fedezni, ezért lezárták. Tekintettel arra, hogy ebből a házból nyíló titkos bejáratott sem találtam biztonságosnak, amely a könyvszekrény mögül nyílik, átalakíttattam a rendszert. Ha mégis rátalálna valaki a nyitó szerkezetre, és megnyomja a gombot, csalódás éri, mert egy bárszekrénnyel találja szembe magát. A sok ital pedig arra szolgál, hogy félrevezesse az illetőt. Joggal hiheti azt, hogy itt valaki nagyon szeret inni, amit titkolni akar.

— Attól tartok, még most sem értem pontosan — makacskodott Kócsag, noha fokozott érdeklődéssel hallgatta Tanasét, aki zavartalanul folytatta.— Talán szíveskedjék közelebbről megtekinteni. A belül a bárszekrényt tükör borítja, kivéve a felső részt, melyet ízléses, többszínű, virágmintás tapéta borít. Ha a virág egyik bibéjét megnyomjuk, a bárszekrény előre tolódik, és láthatóvá válik egy könnyen nyitható ajtó. — Megnyomta az egyik virág bibéjét, és az történt, amit magyarázott.

             Ha eddig Kócsag szkeptikusan fogadta Tanase beszámolóját, a jelenet meggyőzte. — Igazából, csak gratulálni tudok, kedves Tanase, és elmondhatom, hogy meggyőzött. Ha nem sértem meg, a további részletekre, még majd rátérünk. Most koncentráljunk a feladatokra. Az első, egyben a legfontosabb kérdésem: ráharapott- e a horogra a két balfácán? Nevezetesen Golan és Ivetici.

            Tanase, akinek a kérdés szólt, lekapta tekintetét Kócsagró, és nem válaszolt. Ujjaival az asztal lapján zongorázott.

            A másik két férfi is a hallgatásával tüntetett. Csupán Banus szemüvege csillogott, az ablakon bevetődő fény hatására.

— Nos, uraim, a kérdést feltettem, várom a válaszukat — keményedett meg Kócsag hangja, közben láthatta, hogy mindhárom férfi szemében zavartság bujkál.

— Még semmi eredményről nem tudunk beszámolni — kockáztatta meg a válaszadást egy ferde mosoly kíséretében Bonus. — A rendelkezésünkre álló idő nagyon rövidnek bizonyult.

— Én nem az idő rövidsége felöl érdeklődtem — tört ki Kócsag bosszúsan. — Ha jól emlékszem, Tanase úr telefonon úgy tájékoztatott, hogy Dorogi tevékenysége, a megérkezése napjától fogva, programszerűen zajlik.

— Igen.., de...

— Csak ennyit tud mondani? — hördült fel Kócsag, kizökkenve méltóságos nyugalmából, és elöntötte arcát a pirosság. — Ön olyan csinnadrattával készítette elő az érkezését, hogy joggal volt várható, a megbízott két úr hanyatt-homlok veti magát Szabolcs Géza nyomába. Mindenesetre, így lettem tájékoztatva.

            Tanase is kiesett derűs nyugalmából, semmi nem jutott eszébe, amivel

védekezhetne, csak az ádámcsutkája liftezett, le s fel.

— Sajnos nem a terv szerint alakultak a dolgok — válaszolt helyette a Drogannak nevezett férfi.

— Nem a terv szerint alakultak a dolgok? — ismételte meg éles gúnnyal Kócsag, és sötét tekintettel nézett a férfire. — Önök tréfálnak velem?

— Semmi kedvünk tréfálkozni, uram — vette át a szót Tanase nekibátorodva. — Sajnálattal vallom be azt is, hogy már az első napon, egy váratlan esemény, amire nem számítottunk, akadályozta a munkánkat.

            Már metszett Kócsag hangja. — Kicsit világosabban, ha kérnem szabad!

— Valaki, vagy valakik, nem tudni, milyen okból, megkísérelték eltenni láb alól Szabolcsot. Szerencsére nem sikerült nekik, viszont ezzel a próbálkozással összekuszálódtak a szálak.

Alig hitt Kócsag a fülének — Hogyan történhetett meg, és kik a merénylők?

— Ezt a kérdést mi is feltettük magunknak.

            Kócsag tűnődve nézett maga elé, lassan, vontatottan szólt: — Erős a gyanúm, sőt meggyőződésem, hogy Jean Ivetici és Misu Golan voltak a tettesek. Úgy tűnik, egy lépéssel előttünk járnak.

— Ez merőben lehetetlen — Tiltakozott Tanase. — Szabolcs megérkezése előtt őt nappal,figyeltettük azokat az utakat, hotelokat, ahol a fiú felbukkanását vártuk.

— Igen? Érdekes, ön azt is megígérte, a fiú megérkezése napjától, őt is figyelteti, arra számítva, hogy Ivetici és Golan besétál a csapdába.

— Ez meg is történt. Két, mindenre kapható fickót állítottam rá. Az volt a feladatuk, hogy Szabolcs minden mozdulatáról beszámoljanak. Azon felül, ha a két ember felbukkan, azonnal értesítenek. És ez nem minden. Nyólc embert helyeztettem el, kettesével szétszórva, különböző vendéglátóhelyre, hogy azonnal akcióba léphessenek, ha arra utasítást kapnak. Erre, mi történt? Kész rémálom. Szabolcs a merénylet után nyomtalanul eltűnt. Sikerült ugyan elkapnunk egy alakot, aki korábban Iveticivel dolgozott együtt, találkoztak is Szabolccsal egy vendéglőben. Aztán kiderült, csupán a véletlen egybeesése volt. Alaposan kifaggattuk, nincs okunk kételkedni a szavában. Csak mi tudjuk Szabolcsról, hogy

nem ő az igazi.

— Hol van ő most? — kérdezte Kócsag. Összeráncolt homloka elárulta, hogy nincs egy véleményen Tanaséval.

— Sajnos ő is eltűnt Marosvásárhelyről. Nem tudom, hogyan, de köddé vált.

— Ez példátlan! — lendült Kócsag karja a magasba. Szörnyű dühös lett, és nem is akarta leplezni. — Maguk, uraim, sarlatánok! Mi több, idióták! Már egy vagyonba került a szórakozásuk, s ahelyett, hogy komolyan vennék a feladatukat, ülnek a sejhajukon, és várják, hogy maguktól megoldódnak a dolgok. Hallatlan, dilettáns

módon elengedik azt az embert, aki a kulcsfigurája...

            Egy mély lélegzetvétel után Kócsag , tőle szokatlan kemény szavakkal, túlfűtött indulattal bírálta a három ember eddigi munkáját. Míg beszélt, mély csend telepedett a szobára, megpróbálta elkapni Tanase tekintetét. De ő lehajtotta a  fejét nehogy ki lehessen olvasni szeméből a gondolatát.

            Egyedül Banus jelezte, előre hajolva, hogy éberen figyel, minden kimondott szóra. Gondolt egyet, és nyugodtan szólt: — Bocsásson meg, uram a merészségemért, de ön híján van, minden realitásnak.

— Mit merészel mondani — horkantott Kócsag, és éles barázdák lepték el az arcát. Nyugalom, csitította magát.

— Uram — folyatta zavartalanul Banus —, Ön valóban sok pénzt áldozott a céljai elérése érdekében, amelyet, nem kis kockázattal, mégiscsak nekünk kell megvalósítanunk. Most egy kis csavar került a gépezetbe. És hogy finoman fogalmazzak, ön elfelejtett számolni azzal a kis semmiséggel, hogy a pénz magában nem minden. Ha így lenne, akkor az ön nagyra becsült Ceausescu barátját nem végezték volna ki.— Nem tartozik ide.

— Valóban nem. Bátorkodom javasolni, szíveskedjék megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a teljes siker még várat magára.

— Ez hatott. Kócsag belátta, a türelmetlenségével nem megy semmire, csak magának árt vele. Fékezett indulattal, de nyersen kérdezte: — Legalább tudnak valamit Goianról és Iveticiről?

— Mint már említettem, alig valamit — válaszolt Tanase rezignáltan. Igaz Szabolcsot azért iktattuk a tervünkbe, hogy lépre csaljuk őket, de ami késik, az nem múlik. — Némi szemrehányással nézett Kócsagra. — Ha megengedi, uram, egy gondolat erejéig visszatérnék a korábbi témánkhoz. Nem szabad elfelejteni, hogy az ön kérésére jöttem vissza Ausztráliából, hogy Romániában éljek...

— És milyen jól — vetette közbe Kócsag.

A megjegyzés ugyan célba talált, Tanase nyugalmat erőszakolt magára. Amikor válaszolt, szemrehányás érződött ki a hangjából: — Ez a rezidencia csak is az öné, Uram. Én csak albérlő vagyok benne, de ezt most ne bolygassuk!

            Nem tagadta önmaga előtt Kócsag, hogy jól esett kimondania, ami nyomta a begyét. Átváltott a szokásos, kegyesen udvarias hangra: — Kizárólag önön múlik, Tanase barátom, milyen minőségben fog a jövőben itt lakni. Önöknek nincs hozzá szavuk, Uraim? — Fordult a másik két férfi felé, hogy elkerülje a beszélgetés további, nem kívánt részét.

— Ha az imént elhangzottakra, gondol, Kócsag úr, akkor nincs mit hozzáfűznöm, azt ismételhetném meg, amit Banur úr az imént mondott — válaszolt Drogan, figyelmen kívül hagyva, Kócsag és Tanase között zajló párbeszédet, majd hozzáfűzte.  — Legfeljebb megtolhatom egy újabb ígérettel.

— Nekem az ígéret kevés.

— Sajnos, ahogyan a helyzet alakult, pillanatnyilag nem tehetünk többet — felelt Tanase Drogan helyett, aki nem hagyta magát leállítani.

— Itt most új helyzet állt be. Nem elég csupán csak figyelni, Szabolcs lépéseit, hanem a mi dolgunk az életére is vigyázni. Ha a fiút kinyírják...

— Jó, jó — bólogatott Kócsag. Akkor nincs más hátra, uraim, mint előkeríteni Szabolcsot a legrövidebb időn belül. Közben megtudni, kik akarnak az életére törni, és likvidálni őket.

            Alig bírta Tanase elrejteni meglepetését. — Nem tudom, hogy gondolja, Uram, felhívom a figyelmét, a dolog nem olyan egyszerű — mondta Tanase a két társára pillantva. — Romániában működő rendőrség is van.

— Mit számít ebben az anarchiában, ami itt uralkodik? — legyintett Kócsag, mintha csak arról lenne szó, hogy két macskát kell eltüntetni. — Észre sem veszik, ha eltűnik valaki.

            Mindhárman elképedve néztek Kócsagra.

— Ön javarészt távol él Romániától, uram — mondta Drogan hűvösen. — Éppen ezért, nekem úgy tűnik, uram, sok mindennel nincsen tisztában.

— Nem vagyok tisztában? — szárnyalt két oktávval magasabbra Kócsag hangja, és néhány pillanatra elhallgatott. — Lehet. Azonban semmit nem változtat az elvárásaimon. — szavai kemény határozottsággal koppantak tovább. —  Nem az enyém, az önök feladata eltávolítani az okvetlenkedőket. Megszereztem önöknek a leg ideálisabb embert csaléteknek, akinek segítségével, szinte páholyból nézve, kézre keríthették volna Iveticit és Goiant. Erre önök, sarlatánokkal dolgoztatnak. Nem érdekel, hogyan manővereznek, Jean Iveticit és Misu Goiant akarom, még akkor is, ha egy század rendőrség gyűrűjéből kell kihozni őket. — Valósággal fortyogott már Kócsag hangja az indulattól. — Nem számoltam, ez után sem teszem, mert nem érdekel, mibe kerül az akció lebonyolítása, kizárólag az érdekel, hogy a két ember itt álljon előttem. Végre rájuk olvashassam a halálos ítéletüket az árulásukért. Igen, igen, azért, mert cserbenhagyták azt az embert, aki magas pozicióba helyezte őket, akire felesküdtek, hűséget ígértek

            Miközben Kócsag a felmagasztosított múltról beszélt, hangja megtelt kéjes gyönyörűséggel, azzal ellentétben szeméből pattogtak a gyűlölet szikrái. Szinte, már csak magához intézte a további szavait. — A kivégzésüknél végignézem haláltusájukat, épp úgy, mint ahogy másik végignézték, Ceausecscu barátom és felesége Elena kivégzését. Esküszöm, míg erőmből, megromlott egészségemből futja, megfizetek mindenkinek, aki csak közre működött abba a gyalázatos összeesküvésben. Úgy lőtték le őket, mint egy veszett kutyát: a nemzet klánját,

akinek nagyságához senki emberfia fel nem érhet.

            Az elhangzottak után néma csend telepedett a szobára.

            Végre Tanase urrá lett a megdöbbenése felett, sápadt, komor arccal hallgatta Kócsag gyilkos kifakadását. Kínos mosollyal szólt: — Ismerem, Uram, a barátjához fűződő érzelmeit, és méltányolom a bosszúvágyát, azonban van egy dolog, ami zavarba ejt.

— És pedig?

— Szabadjon emlékeztetnem, Kócsag úr, az akciónk lényegére, miszerint a kulcsok megszerzésében állapodtunk meg. Arra viszont nem emlékszem, hogy gyilkosságban való részvételre is ígéretet tettem volna. Az már az ön személyes elszámolása, uram.

            Néhány másodpercig, csak a csend uralkodott. Kócsag mozgékony arca megmerevedett, tekintete önmagába irányult. Amikor megszólalt, hangja tompán kondult. — Gyilkosság? Ön nem értett meg semmit! — Arckifejezése hirtelen megváltozott. — Szó sincs gyilkosságról, az imént elragadtattam magam. Nem tagadom, nagy bennem kísértés, de tartom magam a megállapodásunkhoz. Legfőbb törekvésem, hogy a két férget átadhassam az igazságszolgáltatásnak. Persze a kulcsok megszerzése után.

            Tanase megkönnyebbülten bólintott. — Lesz a jövőben éppen elég nehéz feladatunk, nem szeretném tetézni... De térjünk vissza a kulcsokra — folytatta száraz tárgyilagossággal. — Kettő, Kócsag úr birtokában van, a harmadik Ivetici és Goian urak valamelyikénél, és mint tudjuk, a szilabarlang páncélajtaját, csak három kulccsal lehet kinyitni a barlangban elrejtett óriási vagyont képező ékszerek, napóleonarany pénzekhez, csak akkor férhetünk hozzá, ha mind a három kulcs a kezünkben van. E nélkül az ön hegyeket rengető tervei, bosszújának beteljesedése, csak ábránd marad.

— Nem egészen van így — mosolyodott el kegyesen elnézéssel Kócsag. — A bosszúm megvalósításához futja a vagyonomból, azonban nem szeretném, ha a tervem, talán az utolsó, kútba esne. Így valóban a kulcs megszerzése marad legérzékenyebb tevékenységüknek. Igaza van, Petre barátom, tegyünk most félre,

minden egyebet, és csak a kulcs megszerzésére koncentráljunk.

            Egyből megcsillant Tanase szeme, hiszen a részesedés őt is érintette. — Örülök, hogy egyezik a véleményünk.

            Drógan, aki némán hallgatta Tanase és Kócsak között elhangzott eszmecserét, most is szerényen szólt közbe: — Minden akciót a céljai minősítenek, azonban meg kell jegyeznem, Kócsag úr, hogy nem értem a bosszúja valódi okát.

            Kócsag máris elfelejtette a korábban tett ígéretét, és buzgó igyekezettel próbálta

meggyőzni a három férfit: — Tanase úrnak, részben már vázoltam a helyzetet.

Jegyezzék meg, uraim, mi csak azt a feladatott végezzük el, amit ránk rótt a történelem, és ez minősíti a céljainkat. Hogy bosszúnak, vagy kötelesség teljesítésének nevezzük, az nem változtat semmit.

            Neked biztos nem! Szerette volna mondani Drogan.

— Tanase úr elmondhatja önöknek — folytatta Kócsag —, mi inspirált arra, hogy feláldozzak mindent a szent küzdelem oltárán, és meg is értett. Ugye, Petra fiam?       Tanase kelletlenül, de rezdüléstelen arccal bólintott. Azt viszont a világért sem árulta volna el, hogy kicsit sem indították meg Kócsag fennkölt, bosszúra szomjazó szavai. Az egész együttműködést nem így képzelte el. Józan megfontolással, csak azt vállalta, mely tartalmában megfogható. A túlfűtött érzelméből, tömény gyűlöletéből nem vállalt részt. Mint ahogy a gyilkosságból nem. Amikor engedett Kócsag csábító ajánlatának, egészen más pozicióból nézte a vállalt feladatot; sem akkor, sem most nem vesztette el a realitását, a Romániában lezajlott forradalmi események miatt. Jól tudta, mért történnek úgy a dolgok, ahogy megtörténtek, csupán nem vett részt benne. Nem vett részt benne, mer mindenképpen Ausztráliába akart kijutni. Nem érdekelte, mi módon végezték ki Ceausescu házaspárt, és az sem volt fontos számára, kik tartották és tartják kalodába, a szabad gondolkodástól is megfosztva, a román népet.

Most pedig nem akart vitába bocsátkozni. Részint, mert a saját egzisztenciája, anyagi fellendülése függött a terv sikerétől, főleg Kócsagtól. Ezeket tartotta fontosnak, és nem Kócsag beteges bosszúvágyát.

Amikor a rendszerváltozás káosza alatt sikerült Ausztráliába kijutnia, nem volt semmije. A rokonai segítségével a szerencse viszont rámosolygott; egyik sikeres vállalkozás a másikat érte, de a hőn vágyott meggazdagodás nagyon távol állt tőle. Lényegében nem is akart az új hazában gyökeret verni. A román állampolgársága lehetővé tette, hogy időnkét az ó hazában is bonyolíthassa az üzleteit. Kócsag ajánlatában élete legnagyobb kiugrását látta megvalósulni. A már megszerzett tőkéjét nem akarta feláldozni, bizonytalan kimenetelű üzletekre, úgy okoskodott, ha  

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.