Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


— Erdélyi skorpió 10 rész —

Tizedik rész

 

            Ez egy szerelmi tébolyban szenvedő nőcsábász. Majd elveszem a kedvét tőle, gondolta. De ahelyett, hogy kimondta volna véleményét, Doinát vette célba. Érdes hangon ripakodott rá. — Több tapintat lehetne benned. Mit illegeted itt magad, mint egy szuka a hím előtt.

            Az történt, amit egy magára adó lánytól várni lehetett, megdöbbenés helyett villámgyorsan Jora elé pattant, és két hatalmas pofont mért arcának mindkét oldalára. — Csakhogy valóban tapintatlan legyek — sziszegte vészjóslóan.

            Mikor Jora észhez tért, savanyú mosollyal legyintett. — Most megyek és megmozgatom a csülkeimet, ti pedig ne zavartassátok magatokat, hetyegjetek nyugodtan. — Dünnyögve tette hozzá. — Rajtatok már az Isten sem segíthet.

— Este óta ilyen tüskés — mondta Győző, miután Jóra eltávozott.

— Remélem, sikerült helyre billenteni nála az egyensúlyt — válaszolt Doina, még mindig hevülten.

— Ne feledkezz meg a telefonról — figyelmeztette Jora, amikor visszakullogott.

            A város teljesen felébredt, elkezdődött a mozgolódás, szekerek jöttek-mentek, csak úgy nyikorogtak a kerekeik. Győző kedvtelve nézegette a rég elfeledett járműveket.

— Ez nálunk hozzá tartozik a külvárosi képhez, a belterületről véglegesen kitiltották őket — válaszolt Doina, a ki nem mondott kérdésre. — valahol vásár van, oda igyekeznek.

Innen-onnan lónyerítés, autó tülkölése erősítette fel a zajt. A lassan döcögő szekerek mögött kopott autók várták, hogy előzhessenek. A sofőrök nyugodt egykedvűséggel ültek a volánnál, nem látszottak türelmetlennek amiatt, hogy lassítaniuk kell.

Telefonfülke keresése közben Győző arra is felfigyelt, hogy az itteni emberek hangulata is eltér attól, amihez szokva volt. Letelepedve egy padra elmélázva folytatta a tapasztalatszerzést. Nyugalmat árasztó ráérősen jöttek-mentek az emberek előtte, ettől olyan érzése támadt, mintha az idő is lelassult volna. Roppant távolságba veszett az eddig látott nagyvárosok felgyorsult életritmusa. Újra neki lódult a keresésnek, és talált is, még mellé működő képeset. Agyából előhívta a telefonszámot, és tárcsázott. Fél percvárakozás után jelentkezett a hívott fél.

Egy kellemes férfihang. Győző a bemutatkozással kezdte: — A nevem Szabolcs

Géza. Kócsag úr...

— Értem, értem — vágott szavába a férfi. — Későbbre vártam, de így is jó. Gondolom, fontos közölni valója van.

— Jól gondolja, uram, sikerült a két személy nyomára bukkanni. Helyesebben szólva, ők bukkantak az én nyomomra. Talán biztonságosabb lenne, személyesen megbeszélni...

— Nem feltétlenül szükséges — hangzott a válasz nyájasan, mégis határozottan a vonal túl feléről. — Folytassa, kérem!

            Ha nem, nem — gondolta Győző belenyugvóan, bár nem értett egyet a férfival. — A két célszemély hamarosan megtalálható Kolozsváron.

— Hogyhogy? Nem Kolozsváron találkoztak?

— A kérdés egy kis magyarázatra szorul, tisztelt uram.

— Egyáltalán meggyőződött arról, hogy a keresett személyek azok?

— Nagyon is biztos vagyok benne — válaszolt Győző buzgó igyekezettel. Nem értette, mi ez a kétkedés. — Biztosíthatom, uram, ha támadtak is volna kételyeim a személyükkel kapcsolatban, meggyőztek azzal, hogy Marosvásárhelyről jövet, az úton le akartak puffantani.

— Hogy sikerült eltűnni előlük? Ők nem kispályások.

— Egy kis trükkel megtévesztettem őket. Persze gondolom, nem fognak lemondani a kinyírásomról, így a legrövidebb időn belül várható a felbukkanásuk. Ezt viszont szeretném elkerülni. Van még valami feladatom?

            Némi hallgatás után megjött a válasz. — Amennyiben az elmondottak megfelelnek a valóságnak, és ahogy Kócsag úrral megegyeztek, önnek lejárt a küldetése. A többi már az én dolgom, mint ahogyan az is, hogy önnek ne essék bántódása.

— Köszönöm, de...

— Semmi de, a védelmem alatt áll. Fogadja meg a tanácsomat, még ma induljon vissza Magyarországra, és pontosan azon az úton, amelyiken jött. Ez a saját érdekében nagyon fontos. Megígéri?

— Igen, de szeretnék még...

— Azt felejtse el! Nos, akkor szerencsés utat — fejezte be a férfi, és elhalkult a

telefon.

            Nahát, micsoda erőszakos alak – méltatlankodott Győző. Egyáltalán nem tartotta megnyugtatónak a beígért védelmet, balsejtelme támadt. Bosszúsan hagyta el a telefonfülkét, már éppen elindult abban az irányba, amerről jött, amikor meggondolta magát. Nézelődöm még egy keveset, úgy sem lesz már alkalmam

becserkészni az egész várost, döntötte el.

            Amint a főtérre érkezett, minden mérge elpárolgott, a lélegzete is elállt a látványtól, amely eléje tárult. Valósággal mágnesként vonzotta tekintetét a Szent Mihály templom előtt álló gigászi szobor. A szíve is hevesebben vert, amikor ráismert Mátyás király szobrára, a talapzatot körülvevő történelmi hősökre. Eddig csak hallott róla, és néhány pillanatig mutatták a tévében, mennyire más volt élőben látni. Körül járta, minden oldalról megszemlélte, és csakúgy dagadt a keble a büszkeségtől. Új érzést fedezett fel magában; az érzelgőséget, és hogy idegen országba kellett utaznia ahhoz, hogy fizikálisan érezze a magyarság tudatot.

            Amikor a teret körülvevő épületeket vette szemügyre, a fennkölt csodálat még

jobban fokozódott benne. A magyar történelmet felidéző épületek a barokk és a klasszicista építészet remekei voltak. A falak már omladoztak, s szíve belesajdult, az értékek e pusztulása láttán. A szemétkupacok is, amely hozzá tartozott az utca képéhet, elszomorító látványt nyújtottak. Már-már hajlott arra, hogy kimondja, elmarasztaló ítéletét a város lakói felett, de megrázta a fejét. Nem lenne igazságos.

            Kolozsvár lakosságának nagyobb része magyar, akiknek ereiben épp úgy magyar vér csörgedezik, mint az anyaországban élőknek, így a kultúrához való igényük sem lehet kevesebb, mint ahogy az itt élő szászoknak sem. Ez mind a felelős vezetők hibája, gondolta. Dimitrú kijelentése jutott eszébe. „Hogy Romániában a fény megtörje a sötétséget, radikális változásokra lesz szükség, ahhoz pedig idő kell”. Például olyan emberekre, mint Doina és Dimitru, tette hozzá magában Győző.

            Miközben a léleknemesítő gondolatok motoszkáltak Győző fejében, rétért a főútra, amely az előzőhöz hasonló képet mutatott. Még bámészkodott kicsit, majd észbe kapott és meggyorsította a lépteit. Körülbelül kétszáz méternyire látta Doinát belépni egy telefonfülkébe. Megtorpant, nem akart hinni a szemének. Pedig semmi kétség, meg lehetett ismerni fekete-fehér csíkos ruhájáról. Vajon, hol tekereghetett idáig, morfondírozott. Elindult a telefonfülke felé, de meglepő látvány újra megtorpanásra kényszerítette. Két harminc év körüli férfi hívta fel magára a figyelmet, akik a fülke körül lebzseltek. Ösztöne máris jelezte: jó lesz résen lenni! Egy oszlop mögé húzódott és onnan figyelt.

            Doina befejezhette a telefonálást, mert kilépett a fülkéből. A két férfi csak erre várt, nyomban elállták az útját Ki lehetett venni Doina mozdulataiból, hogytiltakozik a háborgatás ellen, és szeretne megszabadulni tőlük.

Nem volt szükség több bizonyosságra, Győző a járókelők takarásában óvakodott előre

Bár tisztában volt azzal, hogy értékes perceket veszít, az egyetlen lehetőség kínálkozott, hogy észrevétlen maradhasson. Ereiben veszetten lüktetett a vér, lélegzete felgyorsult. Egyszerre csak azt látja, hogy a két fickó, két oldalról megragadja Doinát, fütyülve a járókelőkre, egy fekete kocsi felé vonszolják. Már nem törődve semmivel, úgy nekiiramodott, hogy elsöpört mindenkit, aki az útjába került. Másodperceken múlott, hogy időben odaérkezzen.

Sikerült, bármennyire is igyekeztek az emberrablók. Éppen csak annyi előnyük

maradt, hogy Doinát betuszkolták a kocsiba. Győző, akár a vérszomjas oroszlán rontott az egyik férfira, és tarkón ragadta. Ujjai valósággal belesüppedtek a húsába, és nagy erővel elrántotta a kocsitól, és egy súlyos ökölcsapással a földre küldte.

A másik emberrablót néhány másodpercig lebénította a nem várt esemény, aztán észbe kapott. Sebes mozdulattal beugrott a kocsiba, de az ajtó becsukásával elkésett. Győző egy szemvillanás alatt dobta át magát a motorház tetején, az ajtó becsukódása előtt elkapta a szélét, visszarántotta, és a férfira vetette magát.

A dulakodás azzal folytatódott, hogy Győző kirángatta a férfit a kocsiból. Még mielőtt őt is az álmok birodalmába küldte, ugyanazt a rémült kifejezést látta az arcán, mint a hegyekben Jora támadójának az arcán, amikor szembe nézett vele.

— Add ide az övedet — szólt oda Doinának. — Az övvel hátul összekötözte a fickó kezeit. — Na, most viháncolj! — mondta neki.

            A nem mindennapi jelenetnek nézői is akadtak. Emberek gyűrűztek a kocsi körül, akik nem értettek az egészből semmit. Egymástól próbáltak felvilágosítást kapni. Egy idős férfi kezdett magyarázni. — Éppen itt álltam a telefonfülke közelébe, amikor a két férfi, aki a kocsi mellett fekszik, erőszakkal el akarták rabolni a kisasszonyt. Hiába tiltakozott, durván elhurcolták..

— Felháborító — hangzott egy lesújtó vélemény.

— Szerencsére a férje, még időben érkezett, és most megkapták a magukét — egészítette ki a saját véleményével az idős férfi.

            Felháborodott mormogás követte a beszámolót.

— Micsoda világ — szólt egy idős női hang —, már az utcán sem lehet biztonságban az ember. Emberrablás, ki hallott ilyet?

            Győző nem törődve a bámészkodók véleményével, gyorsan tette a dolgát. Az először leütött férfi kezeit kötözte össze a saját nyakkendőjével, majd a kocsi hátsó ülés elé fektette, a másikat Jóra mellé az ülésre, a volánhoz ült. — Tűnjünk el gyorsan — Mondta a lánynak.

            Az egész jelenet, mire az összegyűlt tömeg észbekapott, el is hagyták a verekedés színhelyét. Néhány utcával távolabb Győző levette a sebességet, nehogy zaklatottságában beleszaladjon egy másik kocsiba. Csak lassan, a forgalomhoz igazodva csorgott tovább. Még elég távol voltak a közlekedési táblától, amikor meglátta, hogy az útkereszteződésnél igazoltatás folyik. Bosszúsan, inkább csak magában, dörmögte — Már csak ez hiányzott. Teszünk egy kerülőt.

— Van egy ötletem — szólt Doina. — Lassíts, ott a járdaszélen van egy beugró a teherautóknak fenntartva, és ott állj meg.

— aztán, mit nyerek vele?

— Néhány perces várakozás után, mintha a dolgunkat végeztük volna, újra indulhatunk, az ellenkező irányba. Így nem tűnik fel senkinek, aztán némi kerülő

után rátérhetünk a főútra.

— Rendben, próbáljuk meg! — egyezett bele Győző, szívderítő, lágy pillantást vetve Doinára. Ám, amint a visszapillantó tükörre nézett, meghűlt ereiben a vér. A Marosvásárhelyen őrködő két fickónak egyikét látta, a mögöttük haladó taxiban ülni a sofőr mellett. Azt a keserves fűzfán fütyülőjét — méltatlankodott. — Ezek osztódással szaporodnak? Ne vedd zokon, drága Doinám, ha nem követem a tanácsodat — mondta Doinának —, de az események nem tartják be a szabályokat. Nézz hátra, látsz egy taxit, és mit gondolsz, ki ül benne?

— Már látom — hangzott tompán Doina hangja. — Olyan kihívóan vigyorog, mint aki most nyert meg egy bajnoki mérkőzést.

— Nos, bebizonyítom ennek a görénynek, hogy nem lesz oka sokáig vigyorogni. Kapaszkodj! Amilyen gyorsan csak lehet, lerázom. — Hirtelen megugratta a kocsit, majd át átkanyarodott az út másik oldalára, és átvágott a síneken. Két másodperccel később a villamos hangos csattogással haladt el mögöttük.

            Ezzel a manőverrel ugyan sikerült lerázniuk a taxit, azonban felkavarta Győző lelkivilágát, hogy helyesen cselekedett-e?

            Az ámokfutásról Doinának is meg volt a véleménye. — Ha meguntam az életemet, ígérem, te leszel az első, akivel közlöm — mondta falfehér arccal.

— Bocsásd meg a vakmerőségemet, esküszöm, már nem is én vagyok én.

— Ezt én is elmondhatom magamról — fűzte hozzá Jora.

*

            Jól benn jártak már az egyik mellékutcában, s Győzőnek fogalma sem volt, merre tartanak, egyik utcába be, a másikból ki. Hirtelen megállt. — Ha nem úsztuk meg a rendőrséggel való találkozást, válja mesebeli békává — mondta megkönnyebbülve.

— Nyugtával dicsérd a napot. Nekem van egy olyan érzésem — mutatott Doina az ég felé —, valaki onnan fentről figyel minket. Különben honnan az ördögből

tudták, hol járunk? Kolozsvár nem egy parányi kisváros.

— Most nekik kedvezett a szerencse. Ez az egyetlen magyarázat.

            Két tizenhat év körüli farmernadrágos srác közeledet a kocsihoz. Doina megélénkült, letekerte az ablakot és rájuk mosolygott. — Merre kell menni, ha

Tordára vezető útra akarunk rátérni?

— Nagyon rossz irányba tartanak, vissza kell fordulniuk — válaszolt készségesen

az egyik fiú, és pimasz vigyorral folytatta. — Hamarosan következik egy útelágazás, az egyik Marosvásárhely felé...

— Köszönjük, nekünk ennyi elég — vágott közbe Győző, és beindította a kocsit, mert úgy érezte, nem bírja tovább nézni a srác, vetkőztető tekintetét.

Nem jártak szerencsével, az útelágazásnál ismét igazoltatásba ütköztek, ráadásul a foglyok is ébredezni kezdtek. Várhattak volna még, bosszankodott Győző, és fenyegető hangon hátra szólt: — Ha csak egy mukkanást hallok, ismét az álmok világába küldelek benneteket, és az garantáltan hosszabb lesz.

— Mi a szándékod velük? — kérdezte tompa hangon az egyik.

— Pofa be!

— Hátracsavartad a kezem, nem tudok megfordulni.

— Nem is szükséges.

— Most benne vagyunk a pácba — súgta Doina elkenődve.

— Nem annyira, hogy meg ne tudjam oldani — próbálta Győző megnyugtatni Doinát, és teljesen lelassította a kocsit. —  Ébren vagytok? — Szólt hátra.

— Ezt még megkeserülöd — hangzott a válasz.

— Ezt majd megbeszéljük. Most figyeljetek szarháziak, ha nem akartok emberrablásért rendőrkézre kerülni, akkor azt teszitek, amit parancsolok.

— Igaz, a társam nem tud magyarul, azért csak bökd ki, mi a fenét akarsz?

— Mindjárt igazoltat a rendőrség, és azt akarom, hogy egy mukkot se szóljatok. Egy szóval, kuss. Meg vagyok értve?

— Oké, de mi legyen a társammal, aki itt fekszik a lábamnál?

— Ültessétek fel!

            Bármennyire lassan haladtak, odaértek az útkereszteződéshez. Egy fiatal rendőr lépett a kocsi, vezető oldalához. — Kérem a jogosítványt — szólt, meglehetősen udvarias hangon.

            Bár Győző nem értette, sejtette, mit kérnek tőle, és odanyújtotta a jogosítványt.

            A rendőr alaposan átvizsgálta a jogosítványt — Osztrák állampolgár? — kérdezte, magyarra váltva.

— Igen — válaszolt Győző közömbösen. Kedvet kapott megkérdezni, mért igazoltatnak, de nem akarta húzni az időt.

            Miután a rendőr visszaadta a jogosítványt, magyarázkodásba fogott, mintha

sejtette volna, mi jár Győző fejében. — Egyszerű rutinvizsgálatot tartunk. Mindamellett kötelességemnek tartom figyelmeztetni, vigyázzon a kocsijára, és főleg ne hagyják őrizetlenül. Sajnos a nyugati kocsik megrongálásával és ellopásával kapcsolatban, igen sok bejelentés érkezik a rendőrségre. Na, persze ezt a figyelmeztetést inkább, mint magánember mondom — fűzte hozzá és intett, hogy mehetnek.

— Ezt megúsztuk — mondta vidoran Győző. — És ez az udvariasság? Szinte biztos, hogy magyar származású rendőr. — Állával hátra intett. —  Úgy tűnik, ez a két pofa jobban fél a rendőröktől, mint tőlünk.

— Tévedés — Szólt az egyik. — Mi nem a rendőröktől félünk. Azt akarjuk

elkerülni, hogy te kerülj rendőrkézre.

— Megható figyelmesség — kontrázott Győző meglepődés nélkül. — Csupán az a bibi, hogy állandóan melléfogtok velem. S tudjátok, miért? Mert egyszerűen dilettáns barmok vagytok.

— Várd ki a végét.

Doina jót mulatott a párbeszéden. Büszkén csillogó szemmel nézte Győző szépen formált profilját. Ebben a pillanatban, biztonságban érezte magát mellette.

*

            Amikor a városból kivezető utat elhagyták, a lankások hamarosan dombokká magaslottak. Győzőt annyira megbűvölte a látvány, hogy megfeledkezett a két fogolyról. Doinára pillantott, aki szintén a saját gondolataival volt elfoglalva.

            Újra lankások következtek — Forduljunk vissza — Szólt Doina. — Ha jól láttam, egy ősvény az erdőhöz vezet. Valamit kezdeni kell ezekkel.

— Én is ezen töröm a fejem.

— Valami ötleted, csak van?

— Ne aggódj, kicsi Doinám — mosolygott Győző, és halkra vette a hangját, úgy folytatta. — Elrejtem őket kocsistul oda, ahol legsűrűbb a bozótos.

— És ha szomjan vagy éhen halnak?

— Legfeljebb néhány órát töltenek a kocsiban, míg ki nem szabadítják magukat. Mi viszont egy időre leráztuk őket.

            A két maffiózó kórusban szitkozódott, fenyegetőzött.

— Na, balfácánok a mai nap, nem a ti napotok, és hogy tartsátok a pofátokat, egy időre kénytelen vagyok elhallgattatni benneteket. — mondta Győző gúnyolódva, és a saját zsebkendőjükkel betömte a szájukat, aztán megnézte, nem túl erős-e kezükön a kötés. — Pá-pá — integetett és rájuk csukta a kocsi ajtaját.

— Most hogyan kerülünk vissza a városba? — kérdezte Doina, és reménytelenül nézett körül.

— Taxival. Ennyire egyszerű.

— Talán idevarázsolod?

— Ahol házak vannak, ott telefonnak is kell lenni.

— Ezt magamtól is kitalálhattam volna.

Nem került sor a telefonálásra. A ház ura, ahová először becsengettek, amikor megtudta, mi járatban vannak, felajánlotta, beviszi őket a városba, mert éppen oda készült.

Mialatt Győző kifejezte a köszönetét, néhány pillanatid szemügyre vette a házigazdát. Nem volt oka a gyanakvásra, de már beleépült a bizalmatlanság. Nem volt ínyére, hogy egy újabb meglepetés húzza át a számítását. Megnyugtatóan hatott rá a férfi jóindulatú, jámbor képe.

— Csak úgy kirándultak? — kérdezte, már a kocsiban ülve.

— Igen — kapaszkodott a kérdésbe Doina. — Megbeszéltük egy barátunkkal, hogy kocsival értünk jön, de úgy tűnik, lerobban valahol.

— Sajnos, amilyen állapotúak nálunk az utak, meg a kocsik is, megeshet bárkivel. Nekem az a szerencsém, hogy értek a kocsikhoz — heherészett a férfi.

            Már bennjártak a városközpontban, amikor Doina, jóval a templomkert előtt szólt a férfinak, hogy álljon meg. — Itt lakik a keresztanyám — mutatott egy elegáns épületre. — Ha már itt járunk, beugrunk hozzá.

            A férfi elismerően jegyezte meg. — Tehetős emberek lehetnek.

— Ó, a látszat csal, kedves uram. Az én keresztszüleim egyszerű házmesterek. — lódította szemrebbenés nélkül Doina.

— Úgy hallottam, a hazudozás újságírói ártalom — jegyezte meg Győző, amikor magukra maradtak.

— Úgy hallottad? — vetett egy huncut pillantást Győzőre Doina. — Akkor tudd meg azt is, az újságírói hazugság nem más, mint szükséges taktika. Az imént hallott kis lódítás pedig, éppen a te

érdekeidet szolgálja.

— Ja, persze. Kedves tőled.

*

                A nap már erőteljesen ontotta tikkasztó melegét, forró leheletével elárasztotta a föld felszínét, mintha szét akarná feszíteni az utca melegét. Amikor Győző és Doina a templomkerthez értek, meglepetésükre, a kocsinak is, Jorának is, csak a hűlt helyét találták. Döbbenten tekintgettek, mindenfelé, aztán egymásra.

— Helló, ti ott ketten — hangzott, valahonnan Jora hangja. — Forduljatok balra, és megláthattok, itt vagyok a kertben.

            Mindketten egyszerre kapták oda a fejüket.

— Mit keresel ott? — röffentett zordan Győző a közeledő fiúnak. — A kocsim?

— Nyugi, csak semmi izgalom! Mindent megtudtok majd — vigyorgott

elégedetten Jora. — Begyulladtatok, mi?

— Hát, mit ne mondjak, nem csiklandozta torkomat a nevetés. Egyáltalán, mit bóklászol te ott benn?

— Mondtam, majd megtudjátok. Gyertek be ti is a templom mögötti kapun.

            Amint a templomkertben körül néztek, Győző rögtön kiszúrta a fák közé rejtett kocsiját. Mázsás kő esett le a szívéről, egyből szebbnek látta a világot.

            Amikor Jora látta Győzőn arcán a változást, büszkeségtől dagadó kebellel mondta: — Most magad is meggyőződhettél, rám, mindig lehet számítani. Pedig elmondhatom, igen hülye helyzetbe kerültem a kocsid miatt.

— Végül, mit kellene tudnom? Nagy hálára köteleznél, ha végre elmesélnéd, mi

történt a távollétünk alatt? Miért van elszakadva az inged, miért olyan az orrod, akár a túlkelesztett tészta?

— Éppen azt akarom, de...

            Félbe szakadt a mondat, mert egy idős pap tűnt fel a templom irányából. Lassan, meggondolva minden lépést, közeledett a kis társaság felé. — Dicsértessék a mi Urunk, Jézus Krisztus — köszönt, amint melléjük ért, és barátságos mosoly suhant át ráncokkal barázdált arcán.

— Dicsértessék — hangzott kórusban a válasz.

A pap aggodva pásztázta tekintetét végig Doinán. — Elmondta, ez az istenfélő, derék fiatalember, mi történ magukkal. Itt a kertben nyugodtan megpihenhetnek, nem fogja magukat háborgatni senki. A kaput nyitva hagyom, akkor távoznak, amikor jónak látják. Azonban, ha az asszonykának szüksége lenne valamire, bátran jöjjenek a plébániára — mutatott egy épületre.

            Csaknem lenyelte Győző a saját nyelvét, amikor szólni akart, de férfiasan összeszedte magát.— Az Isten fizesse meg a jóságát, tisztelendő úr — nyögte ki végül, és egy fenyegető pillantást küldött Jora felé.

            A jóságos pap tiszta kék szemét megpihentette Doina piruló arcán, és végtelen szelídséggel folytatta: — Ha úgy gondolja, kedves gyermekem, hogy szüksége van orvosra, én segíthetek, és pénzbe sem kerül. A gyermekáldás szent dolog, minden el kell követni, hogy Isten áldása egészséges emberként jöjjön erre a bűnös világra. Egészségesen, hogy erővel tudja majd viselni a reá váró megpróbáltatásokat, még akkor is, ha Isten mindig vele lesz — fejezte be szónoklatát, és alázatos tekintettel nézett fel az égre.

            Jora, bár pimasz nyugalommal bólogatott, kerülte Doina tekintetét. Nem láthatta, hogy a lány lesújtó pillantásai elmaradtak. Neheztelés helyett csillogó szemmel könnyed hangon válaszolt. — Semmi ok az aggodalomra, tisztelete atyám, pihenünk egy keveset és elmegyünk. Köszönöm a nagylelkűségét.

— Nincs mit megköszönni, drága gyermekem, csak a felebaráti kötelességemnek tettem eleget. Az Isten vezérelje a további útjukat, és bízom benne, érdemes lesz lefotografálni gyönyörű városunkban a többi templomot is. Sőt figyelmükbe ajánlom, a patinás épületeket is.

            Győző kellő tisztelettel hallgatta végig a derék papot, nem tudta, nevesen vagy dühöngjön Jora kópéságán. A mit sem sejtő pap folytatta a mondani valóját.

— Nagyon szép, neme gondolat maguktól, drága gyermekeim, hogy megismertetik

a Magyarországon élő testvéreimmel az erdélyi templomokat, Isten házait.

            Amikor összekulcsolt kézzel elcsoszogott az idős pap, Győző és Doina úgy bámultak utána, mintha a gyorsvonat, most haladt volna el az orruk előtt.

— Mit meg nem etettél ezzel a szegény pappal — vonta kérdőre Győző a jámbor tekintetű Jorát, összeráncolt homlokkal. — Most már mindegy, üljünk be a kocsiba, és mesélj el mindent.

            Miután Jora kényelmesen elhelyezkedett a kocsi hátsó ülésén, magabiztos mosollyal kezdte a beszámolóját. — Amikor elmentetek, és itt hagytatok az unalom közepén, szunyálni akartam, de nem jött össze, gondolta, zenét hallgatok. Most jelent meg egy nagylemeze annak a...

— Könyörgöm, rövidíts és térj már a lényegre — türelmetlenkedett Doina.

— Veletek aztán...Jó, ígérem, rövid leszek. Míg ti a műemlékekkel voltatok elfoglalva, addig nekem egy őrülttel kellett megverekednem. Életem kockáztatásával akadályoztam meg, hogy egy fadurunggal szétverje a kocsinkat. Így elég rövid?

— Ó, szegény gyerek — adott hangot, a megváltozott véleményének Doina. — Látom az eltorzított orrodról, hogy a támadó nem könnyen nyugodott bele a beavatkozásodba.

            Szépen elment Jora füle mellett a megjegyzés, zavartalanul folytatta: —

Nehezen, de sikerült jobb belátásra bírnom a fickót, és még örült is, hogy rendőrség nélkül megúszta.

— Derék cselekedett volt tőled — élcelődött vigyorogva Győző, hogy leplezze nyugtalanságát. — Azt azonban felfogni nem tudom, kinek és miért állt érdekében ronccsá tenni a kocsim?

— Éppen ezen akadtam fenn én is. Javaslom, a történésekben tartsunk sorrendet, és akkor talán kiderül. Az imént ott szakítottatok félbe, hogy éppen zenét akartam hallgatni a rádióból, de hiába tekergettem a gombot, nem találtam kedvemre valót. Végül meguntam és kiszálltam a kocsiból, kerestem egy olyan helyet, ahol a folyóügyemet elvégezhetem. Találtam is egy orgonabokorral benőtt kerítést.

— Az apróbb részletektől eltekintünk — jegyezte meg Doina.

            A szeme sem rebbent Jorának. — Amikor az apróbb részleteket elvégeztem, ballagtam vissza a kocsihoz. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy húsz-huszonöt év körüli alak ólálkodik a kocsi körül, kezében egy fadoronggal, közben be-bekukucskált a kocsi ablakán. Mit ne mondjak, a hetedig érzékem, ami még nem okozott csalódást, azon nyomban működésbe lépett. Egy alkalommal is, amikor versenyre készültem...

— Ezt a fontos részletet, majd máskor elmondod — vágott közbe Győző.

— Hát jó — bólintott engedékenyen Jora. — Meggyorsítottam a lépteimet, és

amikor az út másik oldalán egy vonalba kerültem a fickóval, látom ám, hogy éppen azt méregeti, a kocsi, melyik részére üssön. Már nem emlékszem pontosan, az ösztönöm sugallatára, vagy ijedtembe, elordítottam magam. Valahogy így...

— Ne tépázd az idegeimet, hallod e?! — villant Doina szeme vészjóslóan.

— Jól van, na! Szóval elordítottam magam, mire a fickó keze megakadt a levegőben. Odarontottam, elkaptam a kezét és kicsavartam markából a durungot. Ezután következett akkora verekedés, de akkor... Nem mondom, kaptam én is rendesen, meg aztán erősebb is volt nálam, viszont sikerült egy jól irányzó rúgással eltalálnom a legférfiasabb részét. Azt láttázok volna, milyen műsort rendezett kínjában, hát az nem igaz! A kegyelemdöfést is leosztotta, beleöklöztem a gyomrába, ettől pedig teljesen kész lett. A továbbiakban már nem volt nehéz dolgom.

            Az ingyenes parádéra összegyűltek a kíváncsiskodók is, sőt egy férfi felajánlotta, hogy értesíti a rendőrséget. Megnyugtattam, hogy felesleges, magán ügyemnek tekintem. Erre szétszéledtek, én pedig arra gondoltam, mielőtt elengedem a merénylőt, kifaggatom. A blöffölésem be is jött. Nem tudom, hogy jött az ötlet, megfenyegettem a fickót, ha nem árulja el, ki bérelte fel erre a példátlan gaztettre, átadom a Skorpiónak. A hatásra magam sem számítottam, látni kellett volna, milyen rémült pofát vágott, s nyomban ledarálta a lényeget. Tordáról kapták a parancsot telefonon, hogy még az éjjel induljanak Skorpió megkeresésére: élve, vagy halva, de el kell kapni. A kocsi típusát, színét is megadták. Hárman indultak a keresésére, ketten kocsival, a mi pasink pedig gyalogszerrel. A kocsit azért akarta szétverni, hogy ne tudjunk tovább menni.

— Mi lett a fickóval? — Kérdezte Győző.

— Amikor már tudtam, amire kíváncsi voltam, elengedtem. Szerinted, mi mást tehettem? Sokkal fontosabbnak tartottam, hogy a kocsit biztonságba helyezzem.

— Bölcs döntés. És a templomkert?

— Az egy külön nagy szám! Amint azon töprengtem, mit tegyek, egyszerre csak megláttam, a templomkertben egy idős papot és tudta, ő lesz a megoldás. A többit már tudjátok.

— Alaposan megvezetted szegényt — csóválta fejét Doina.

— Nem tudom, ti, hogy oldottátok volna meg az én helyemben? — húzta el száját Jora sértődötten.

— Már majdnem minden tudunk, még azt áruld el, ki vitte be a kocsit. Nem hiszem, hogy te, a hátadon?

— A tiszteletes úr személyesen. Megnyugodtál? Most te számolj be arról, sikerült-e beszélned Marcel szüleivel?

— Az ám! — kapta fel fejét kérdőre vonóan Győző olyan hevesen, mint aki arról

tudakozódik, megérkezett-e a mentő csapat?

            Doina megnyugtatóan, mosolyogva bólintott. — Indulhatunk is, várnak minket. A ház ismertető jele: a kerítést beborító sok, sok piros rózsa.

— Hé, figyelem! — vezényelt Győző. — szíjazzátok le magatokat, mert a lovak

közé csapok.

 

VIII

 

            Josip Falino házát valósággal tündérkertté varázsolta a kerítést beborító rózsa, és az utcát szegélyező, terebélyes hársfák. Irina Falinó, Marcel anyja, éppen a tornácon állt, amikor a kocsi megállt a kapu előtt.

            Kedves, szívélyes mosollyal üdvözölte a vendégeket, közben megtörölgette kezét a köténye szélében. — Marcel is nem rég érkezett haza — mondta bársonyos, éneklő hangon. Később kiderült, egy női kórus alapítója, vezetője. A ház mögé mutatott. — A garázsban van, rögtön szólok neki.

            Marcel Falinó hallhatta a vendégek érkezését, mert nyomban megjelent. Valószínű a kocsit szerelte, mert keze könyékig olajos volt. Fülig érő szájjal kiáltotta: — Ez aztán a kellemes meglepetés, drága Doina, megéreztem, hogy ma haza kell jönnöm. — Győző felé fordulva feltartotta a kezét. — Egy perc türelmet kérek, megmosom a kezem, és máris megejthetjük a bemutatkozást. Bár eléggé ismerem már — pillantott Jorára, aztán a kerti vízcsaphoz ment, megmosta a kezét az oda készített lavórban.

            A kölcsönös bemutatkozásnál tartottak, amikor az ajtóban megjelent Josif Falino is, kezében lopótők. Pirospozsgás, véreres arca csak úgy ragyogott az örömtől. — Nekünk, ha fanni vendég a hásznál, illő az itóka is — magyarázta, sajátosan furcsa magyarsággal, melyből Győző rögtön kikövetkeztette, hogy az öreg, nem lehet magyar származású. Miután erőteljes kézrázással üdvözölte Győzőt, Doina tiszteletére — olyan huszárosan — pöndörített egyet napszítta bajuszán, és betessékelte őket a konyhába. A konyha, melegséget és családias hangulatot lehet a vendégek köré.

            Helyet foglaltak a konyha közepén lévő asztalnál, és perceken belül bensőséges beszélgetés kezdődött. A poharakba töltött szürkebarát is fogyni kezdett. Még Győző és Doina sem tudott ellenállni a szíves kínálatnak.  Hatására Josif kedélye igen csak felpergett.

— Ityál te matyar, a kutyának fája! Haty ússzon majt asz epét a tyomorpan, asz, asz igaszi! — biztatta Győzőt, aprokat heherészve hozzá. Így aztán nem csoda, ha szükségét látta, újra megjárni a borospincét. Tette is szívesen, meg fogyasztott is a borból derekasan. Arcán már piros rózsák nyíltak, és látszott, hogy kitűnően érzi magát. Hirtelen komorrá vált az arca, észrevette, hogy hiába mutat jó példát a pohár ürítésében, a többiek alig fogyasztanak.

            Marcel őszintén szerette apját, még akkor sem tudott igazán neheztelni rá, ha az

ital hatására, vitáiknál konok értelmetlenséggel találkozott nála. Most, amikor látta elkedvetlenedését, szelíden, mint egy gyermeket szokás, amikor nem sikerül neki valami, vigasztalni próbálta.  — tudod, apa nagyon jól, nem ihatnak azok, akik kocsit vezetnek. Te elengedheted magad, mert nem vezetsz, és csak hétfőn mégy dolgozni. Különben is, te olyan vagy akár az acél: szívós és nagy teherbíró, megihatsz két kancsó bort is, meg sem kottyan. Legfeljebb merészebb viccekkel szórakoztatod anyát.

— Miket nem beszélsz itt összevissza, fiam? — Mondta Irina zavart pirulással.

            Zavartan nézett fiára Josif Falino is. Nem tudta eldönteni, elismerése-e, amit hallott, vagy csak ugratás. Mint kiderült, az apa és fia szeretik ugratni egymást. A változatosság kedvéért felderült Josif arca, és élcelődő hangon nyilatkozta ki a véleményét: — Esz aszért fan, mert keményen tolkosztam egész életempen. Mi asz, firkálni, aszt a sok padarságot? Asz nem munka, csak feleszleges itőpocsékolás.

            Általános nevetés követte Josif megnyilvánulását, de elakadt a hangja, amint a feleségére pillantott. 

— De, Josif! Nem helyén való így beszél a fiad munkájáról a vendégek előtt — intette meg az ujjával Irína, szelíd szemrehányó hangon.

— Jófan, na! — legyintett Josif. — Te sak főszt az epédet, arra halatyon az eszet. Mi metyünk a feranda.

            A társaság szedelőzködött és kivonultak a konyhából. Doina maradt, úgy határozott, inkább segít a főzésben, és nem is volt kedve részt venni a férfiak beszélgetésében. Amíg aprította a vöröshagymát, egy nagy fehér macska állandóan ott sertepertélt a lába körül, már azt sem tudta, hová lépjen. Irina megelégelte, és kizavarta a konyhából.

— Ez azért van — magyarázta nevetve —, mert ha Marcel itthon van, mindent megenged neki. A leg finomabb falatjait is megosztja vele, így nem is nagyon fűl a foga az egerészésre. Persze én sem vagyok sokkal különb Marcelnál, én is csak kényeztetem — tette hozzá, és ismét nevetett. — Még jó, hogy az egerészést elvégzi a másik két macska.

            Néhány perces hallgatás után a következővel lepte meg Doinát: — Ilyen lányt képzeltem el Marcelhoz feleségnek, mint amilyen te vagy, drága Doina. Kár, hogy már foglalt vagy.

            Vérvörös lett Doina arca. — Én foglalt....? Miből lehet tudni?

— Lehet, hogy még titok, de a pirulásod végképp meggyőzött.hogy igazam van, a

szíved már foglalt — mondta Irina szomorú tekintettel. — Na, nem baj, fontos hogy boldognak érzed magad.

            Amíg a két nő az ebéd elkészítésével foglalatoskodott, a férfiak az időjárásról társalogtak, közben Győző végigjártatta tekintetét a veranda nyugalmat árasztó berendezésén. Fenyőfából készült asztal, két pad, két szék festetlenül simára gyalulva. Az asztalt nem borította terítő, nyílván abból az elgondolásból, hogy láthatók legyenek az asztal lapjába égetett székely motivumok. A párkányokon virágcserepek sorakoztak, tele muskátlival. A sok apróvirágú futónövény huzalokra futtatva, hűs levegőt lehet magából. Egyébként Falinoház környéke, csak úgy vízhangzott a madarak csivitelésétől.

            Győző hallgatása miatt a társalgás megtört. Ám, amikor az idős Falino viccmesélésbe fogott, a derű visszalopakodott az arcokra. Csak Jora nem tudott, mit kezdeni magával, nem tudott vidámságra hangolódni. Felállt, motyogott valamit, és a kert hátuljára ment a méhkaptárhoz, meglesni a nyüzsgésüket.

            Amikor Falino kifogyott a viccmesélésből, a sport került terítékre. Teljesen átvette a társalgás menetét, és senkit nem engedett szóhoz jutni. Megkönnyebbülést jelentett Győző és Marcel számára, amikor Irina kiszólt, hogy tálalva van.

            Az ebédelés viszonylag csendben zajlott le. Az idős Falino szegre akasztotta, minden mondani valóját, kitűnő étvágyról téve tanulságot falta a soron kívüli ünnepi ebédet. Marcel és Győző is hallgatott, csak Irina Falio és Doina duruzsoltak valamit egymásnak. Jora lopva a macskának dobálta az ételfalatokat.

            Minden falat elfogyott az asztalról, az idősebb Falino elnézést kért a vendégektől, és bevonult a szobába, ebéd utáni pihenésre. Irina mielőtt neki állt a mosogatásnak, egy teli gyümölcsös tálat helyezett a veranda asztalára.

— Be kell vallanom, tartottam attól, hogy apa felül a kedvenc vesszőparipájára, és elkezd politizálni — kezdte Marcel a veranda asztalnál ülve. Ha felönt a garatra, nem lehet őt lelőni sem. — Győzőre pillantott. — Nem szerettem volna, ha téged is gombostűre fűz.

— Miért is nem?

— Nem tudom, hogyan, de az ő véleménye soha nem egyezik meg a vitapartnere véleményével.

— Mi rossz van abban?

— Hogy is mondjam? — merengett maga elé Marcel. — többször előfordult már, hogy tönkre tette a vendégek hangulatát. Ha egy magyart sikerül szóvégre kapnia, akkor tesz ki magáért igazán.

— Nekem tetszik apád nyíltsága — mondta Győző, és a saját apjára gondolt, akit semmilyen érvvel nem lehetett meggyőzni, ha úgy érezte, igaza van. — Ha jól értettem ki a szavaidból, nem igen szeretheti a magyarokat.

— Sajnos, így van. Felállított magának egy sajátos elméletet, és a szerint osztályozza az itt élő nemzetiségieket. Volt idő, amikor úgy tűnt, valami nincs rendben körülötte, és az sem tetszett, amit akkor csinált. Valójában ma sem tudom konkrétan, miben vett részt, csak azt tudom: az én nyílt és becsületes apám nem volt őszinte, se anyámhoz, se hozzám. Arról nem is beszélve, hogy olyan személyekkel tartott kapcsolatot, akikkel nem szívesen láttam együtt.

            Egy napon azt vettem észre, ha valahol megjelenek, elhallgatnak körülöttem az emberek. Törtem a fejem, mit követtem el tudtomon kívül, míg végül rájöttem, honnan fúj a szél. Apám miatt lettek bizalmatlanok velem szemben is az emberek. Nehezen viseltem a kirekesztettséget, apámat kérdőre vontam. A vége az lett, csúnyán összevesztünk, és én elköltöztem Marosvásárhelyre. Mint bebizonyosodott, jól tettem, mert apám elszakadt a kétes barátoktól, és ment minden úgy, mint korábban. Bennem persze megmaradt a rossz érzés, hogy apámnak volt egy sötét korszaka, melyet ő igyekezett elfelejteni. Egyedül a magyarok iránti ellenszenve maradt meg. Bár, ahogy a mai napon tapasztaltam, már az is a múlté. Ő nem olyan megjátszós fajta, azt mutatja, amit érez.

                        Megértő mosoly húzódott Győző arcára, szemében viszont ott bujkált a kíváncsiság. — Te szereted a magyarokat?

— A kérdésed zavarba ejt. Most azt illene válaszolnom, igen, de inkább úgy fogalmazok, nincs okom nem szeretni őket, mint például téged. Lesarkítva; ha én a magyarok mellett voksolok, csak is a saját nemzetem érdekében történik.

— Miért is?

— Mert minden egyes, magyarokra mért ütés, egyben egy bumeráng.

— Marcel hasonlóan gondolkodik, mint én — szólt közbe Doina. — Jóllehet közöttünk is előfordultak nézetkülönbségek, a fő kérdésekben megegyezik a véleményünk, ami nem is olyan könnyű még manapság sem. Azzal, hogy megtörtént a rendszerváltás, az emberek nem tudtak gyökeresen megváltozni, egyik napról a másikra.  Ebben a politikai csatározásban, eszmei, erkölcsi zűrzavarban, már az is bátorság számba megy, ha valaki a hibákra rá mer mutatni. Például azokkal szemben, akik a jog leple alatt megbújva, gyáván keresik a kibúvókat. Sőt, azokkal szemben, akik teleharsogják az országot uszító szónoklatokkal, miközben nem tudnak egyetlen jó megoldást találni.

            Egy hajtincs Doina homlokára csúszott, hátra fésülte az ujjaival, és fénylő szemmel folytatta: — A népet ma már nem csak az érdekli, milyen indítékok következtében csapnak össze, a különböző nézeteket valló, felelős vezetők, ök azt várják, ki tesz többet a tönk szélére jutott országért. Nos, ezekben a kérdésekben jórészt egyetértünk.

— Valóban így van — bólintott Marcel. — Csakhogy Doinát elkapta a harci hév, megszondázta a közvéleményt, és nyilvánosságra is hozta, megspékelve a saját véleményével is. Ez még itt Romániában nem megy!

            Halvány pír lepte el Doina arcát, jelezve, hogy az indulat még mindig nem párolgott ki belőle. Marcel viszont nem zavartatta magát, kegyetlen higgadtsággal folytatta: — Én figyelmeztettem a veszélyre, próbáltam megmagyarázni, hogy egy kezdő újságíró ne is ábrándozzon világmegváltásról...

— Nem a világot akartam megváltani, ezt te is tudod. És ha akkor segítetek, nem kerülök abba a helyzetbe, amibe kerültem — vetette oda Doina keserűen.

— Feledékeny lettél, drága barátnőm. Hadd emlékeztesselek, hogy meg is tettem, amit megtehettem abba a tüzelőállásban, amibe belekényszerültem — védekezett Marcel, kissé emeltebb hangon.

— Van valami értelme ennek az utólagos vádaskodásnak? — kérdezte Jora, aki szétterpesztett lábbal állt az asztal mellett, és szúrós tekintettel nézet Doinára. — Olyan vagy most is, mint egy füstölgő tűzhányó. Marcel szerencséjére, ő a megfontoltabb fajta...

            Már csak ez hiányzott Doinának, epésen vágott vissza — Mit tudsz te erről?! Gyermek vagy még ahhoz, hogy megértsd az összefüggéseket.

            A sértődöttség meglátszott Jorán, ahogy a szája megrándult. Megszokta már, hogy kezdték felnőttként kezelni. Leszegett fejjel, dacosan vágta oda. — Először is, nem vagyok már gyerek. Ezt jó, ha megjegyzed! Másodszor pedig, ezzel a konok elszántsággal semmire nem mész. Különösen, így utólag. Harmadszor: Ne okolj másikat az elhibázott lépéseidét.

— Honnét veszed, hogy elhibázott lépéseim voltak?

— Különben mért tüzelnél ennyire?

            A lobogás kihunyt Doinában, belátta, oktalanul vádaskodott. Jorára viszont feldühítette, hogy a kotnyeleskedésével az elevenére tapintott. Arca már mosolyra rándult, de hangjában él maradt. — Ülj már le! Úgy állsz itt, mintha ló vágtatna alattad.

            Győző szótlanul hallgatta a szópárbajt, és hogy elvegye élét a további vitának, derűs arccal kérdezte: — Már megbocsássatok, valami nem megy a fejembe. Az itt tartózkodásom alatt csupa magyar szimpatizánsokkal találkoztam, kivéve a maffiózókat, ezután talán már nem hat furcsának, ha felteszek egy kézzel fogható kérdést. Hol itt az eredendő baj? Már ami a magyar-román problémákat  illeti.

— Ha ragaszkodsz hozzá? — vonta meg vállát Marcel. — azt is tudnod kell, csakis a sors kegyelméből sikerült, éppen közénk sodródnod. Félre ne érts, én szívesen veszem ezt a spontán barátságot. Ami pedig Doinát és Jorát illeti rosszul is alakulhatott volna a románokkal való találkozásod. Persze a két dolog nem függ össze egymással, de ne feledd, mi mégiscsak románok vagyunk.

— Ez rögtön szembetűnt nekem is, így most nevezzem gondviselésnek? — vigyorgott Győző. — Már kezdem kapizsgálni. Nektek most hivatalból  kellene engem nem szeretni, ugye?— És kiutálni az országból — fűzte hozzá Jora.

— Valahogy, úgy — bólogatott Marcel. — Már ha ezt gyakorlatban is képesek lennénk alkalmazni. Nem szívesen beszélek ilyen dolgokról — komorodott el. — Valakik egyszer nagyot hibáztak, most pedig lelki terápiára lenne szükség, hogy kigyógyuljon a románság ebből a betegségből. Tudom ki fog gyógyulni, mert senkinek nem használ. Nyomasztóan hat az emberekre, és gátolja a normális gondolkodást. — Gyors, kutató pillantást vetett Győzőre. —  Ezt a szeretem, nem szeretem megfogalmazást viszont, én nem szeretem. Félrevezető útra tereli az egészséges érzelmeket. Sajnos a román politika ingoványos területre tévedt, s abból nehezen megy kievickélni.

— Még ha sikerül is, addigra sok, nemes építő gondolat és energia süllyed el a mocsárban — Adta hozzá saját véleményét Doina.

— No persze, mind ezt megérteni olyan, mint lemerülni egy feneketlen tóba, és megkeresni a beleejtett nyakláncot — folytatta Marcel elgondolkodva, s látszott az arcán, hogy őt magát is fájdalmasan érinti. — Azonban nem csak ez a probléma nyomasztja a román népet. A Ceausescu-kormány elkövette, azt a helyrehozhatatlan gazságot, hogy nem csak a terror bélyegét nyomta rá történelmünkre, belénk oltotta a gyűlölködés bomlasztó szérumát is.

— A mostani kormány sem mentes a vád alól — szögezte le Doina. — abban áll a változás csupán, hogy a terror helyet a bizonytalanság magvát vetette el. A gyűlölködés magvát, nem lecsapolta, fel is duzzasztotta.

Sőt, nem az a román polgár az igazi hazafi, aki nem híve a nacionalista ideologiának.

— Más megfogalmazásban, de hasonlókat hallottam, Dimitru Leutól is — mondta Győző. És azt is mondta, előbb-utóbb be kell következnie a megújulásnak.

            Jora unott arccal, türelmetlen hangon vágta el a beszélgetés fonalát. — Figyeljetek! Amíg ti hárman egy tökéletes Romániáról ábrándoztok, én megyek és sétálok egyet kinn az utcán. Majd ha befejeztétek, a magasztos társalgást,

füttyentsetek egyet. Oke?

            A hatás elmaradt. Marcel úgy tett, mint aki meg sem hallotta a gúnyos szavakat, folytatta a megkezdett témát:— Én, mint optimista, bízom benne, hogy már megszületett a jövő embere, aki racionálisan tud gondolkodni, mert csakis ez lehet a jövő útja, az egyetlen gyógymód.

            Amíg Marcel magyarázott, Győző félszemmel Doinát figyelte, aki többször is

szóra nyitotta a száját. Végül kitört, indulattól fűtötten vágta rá. — Ez volt a másik ok, ami miatt bátorkodtam a nyilvánossághoz fordulni. Kormányunk csakis azzal használhat az ország népének, ha céltudatosan előre tekintve, a gazdaság újjáépítésével, és a nyugati mintára épülő demokrácia megteremtésével foglalkozna.

— Igen, tudom, mit akartál — bólintott Marcel. — Igen, csakhogy...

— Nincs csakhogy! — folytatta Doina rendíthetetlen makacssággal. — Ahogy az imént mondtad, a jövő útja egy erős demokrácia. Így kell lennie, még ha bele is fáradtam a hívőségbe.

            Csend támadt, Győző pedig gyönyörűséggel pihentette tekintetét Doinán, akinek arca kipirult, szeme lángolt, mint egy égő fáklya. Évát sosem látta ilyennek. Vajon, mit szólna az anyja, ha azzal állna elé, hogy egy román lányt akar elvenni feleségül? — morfondírozott. Valószínű megütközne, de nem ellenkezne.

            Mindazok ellenére, hogy szíve csordult megtelt Doina iránti szerelemmel, és mindenféle, eddig soha nem érzett, nemes érzelmekkel, képtelen volt azonosulni a házasság gondolatával. Eddig csak rövid kapcsolatokat tartott fenn a lányokkal, talán mert nem akadt közöttük kedvére való. Édesanyja egyet látott közülük, Évát, mellette tartott ki legtovább. Nem tudta, hogy anyja, kit álmodott meg számára, de a csalódottságát, és a nem tetszését, azzal adta fia tudtára, hogy soha nem érdeklődött felőle.   

            Az emlékezetes találkozás véletlen folytán jött össze. Doroginének Pestre kellett utaznia orvosi vizsgálatra, gondolta, ha időben végez, meglepi a fiacskáját. Így aztán nem értesítette az érkezéséről. A sors úgy hozta, hogy Éva éppen az nap korábban végzett a munkájával, és a fennmaradt időt, hogy mire a szerelme hazaérkezik, rendet teremt a konyhájában. Győző sok jó tulajdonsággal rendelkezett, de azt nem lehetett ráfogni, hogy házias.

            Éva már előre örült, hogy végre átadhatják magukat az együttlét vérpezsdítő gyönyörének. Magára öltötte Győző háziköntösét, és nekiállt mosogatni. Alig vette kezébe a tányért, csengettek. Ki az? Kérdezte az ajtón keresztül.

— A gázórát szeretném leolvasni — válaszolt kintről egy női hang.

            Kénytelen-kelletlen Éva beengedte

— Dorogi úr nincs itthon? — kérdezte a nő, és kíváncsian körül nézett, de olyan

tekintettel, mintha Éva illetéktelenül lenne a lakásba.

— Üzen neki valamit?

— Nem, dehogy — válaszolta a nő. Felhúzta az egyik szemöldökét, és tolakodóan végigmustrálta Évát.

— Akkor isten vele — köszönt el Éva, csaknem gorombán. Már régen hozták ki ennyire a sodrából.

            A nő lehetett olyan huszonöt éves, se nem szép, se nem csúnya, olyan kotnyeles fajta. Nem mozdult. — Mondja meg, Dorogi úrnak, a gázcserét...

— Semmit nem mondok meg, Dorogi úrnak — szakította félbe Éva. — Bizonyára lesz alkalma máskor közölni vele.

            A sértődöttség kiült a nő arcára, és köszönés nélkül távozott. Éva újra belefogott a mosogatásba. Még két tányér sem kerülhetett a csorgatóba, amikor ismét csengettek. Ez meg ki lehet? — csapta le a mosogató szivacsot mérgesen, de nem ment ajtót nyitni. egy hosszabb csengetés következett. Megtörölte a kezét és az ajtóhoz ment. Alig hallhatóan kiszólt: — Ki az?

— Dorogi Győzőt keresem — hangzott, a változatosság kedvéért most egy erőteljes férfihang.

— Nincs itthon.

            Némi habozás után. — Mikor találom itthon?

            Már majdnem lecsúszott Éva szájáról, hogy egy óra múlva, amikor eszébe jutott, ha ezt mondja, a férfi visszajön, a zavartalan együtt létnek búcsút mondhat, Győző nem vele lesz elfoglalva. — Pontosan nem tudnám megmondani, mert elutazott — lódította.

— Most már mindegy, egy csomagot hoztam, megkérhetném, hogy vegye át? Nem akarom kétszer idecipelni.

            Erre már nem volt, mit tenni Éva kinyitotta az ajtót. Egy mosolygó fiatalemberrel találta szembe magát, egy bonbonos nagyságú csomaggal.

— A barátom tudja, mi van benne — mondta a fiatalember, és Éva kezébe nyomta.

            Éva harmadszor állt neki a mosogatásnak, megfogadva, ezután senki számára nem lesz itt, hallgat, mint a kuka. Alig, hogy kigondolta, harmadszorra is megszólalt a csengő. Összerezzent, erre végképpen nem számított. Ez nem igaz! Ez egy rémálom! — fortyogott magában. Figyelmen kívül hagyta a csengetést, végezte tovább a munkáját.

            A csengetés nem akart abbamaradni, erőszakosan, hosszan szólt. Akárki legyen, nem fogja megköszönni, a velem való találkozást, gondolta felpaprikázva. Most nem kérdezte meg, ki az, ajtót nyitott. Meglepetésére egy ötven év körüli, csinosan öltözött nő állt a küszöb előtt, Doroginé, Győző édesanyja

            Láthatóan ő is meglepődött, amikor meglátta a fia köntösében a lányt.

Fellobbant benne a fiús mamák féltékenysége, de elnyomta a sértődöttség, amiért

Győző nem szólt neki, hogy komoly kapcsolatban van egy lánnyal. Azt azonban köntösön keresztül is megállapította, jó alakú lehet, és sugárzik belőle az erotika.

— Kit keres? — kérdezte Éva morcos hangon, mellőzve az udvariasságot.

            Doroginét meglepte a lány modortalansága, s már éppen ki akarta mondani, hogy a fiamat, de meggondolta magát. — Győzőt keresem, itthon van?

— Nincs — válaszolt Éve kurtán, és be akarta csukni, Doroginé orra előtt az ajtót.          Az asszony észrevette a szándékát, lábát a küszöb és az ajtó közé tette, hogy

megakadályozza. — Mikor jön haza? —kérdezte paprikavörösen.

— Talán ma, talán holnap, ki tudja? Mit mondja, ki kereste?

— Az édesanyja — vágta oda az asszony rideg méltósággal, és gyorsan szedve a lábait, mielőtt a lány észbe kapott, elsietett.

            Azóta is, ha Győző próbálta Évára terelni a beszélgetést, Doroginé úgy tett, mintha nem hallaná.

            Az emlékezés szála megszakadt, Győző a vitatkozók felé irányította figyelmét.

— Annyit mondhatok; ha a román nép között beindul egyszer az öntisztító mechanizmus, megszűnik az örökös torzsalkodás is. Akkor talán nem lesz többé a román politika görcse, a nem román kisebbség léte. — Szavalta lelkesen Doina a szokásos monológját.

— Álljatok csak meg! — szólt közbe az éppen visszatérő Jora. — Ha nem veszitek rossznéven, hogy ismét megzavarom a vitátokat, szeretném újra felhívni, szíves figyelmeteket, egész más miatt vagyunk itt. Arra is tekintettel lehetnétek, hogy engem rohadtul nem érdekel ez a francos politika. Mit nyűglődtök örökké rajta?

— Persze, persze — bólogatott Doina. — Nos, akkor térjünk át az eredeti célunkra. Javaslom, mondjunk el mindent Marcelnak, hogy tudja, miről van szó.

— Várj, várj! — intett Marcel Győzőhöz fordulva. — Gondolom, veled kapcsolatos?

— Igen — válaszolt Doina Győző helyett. — Éppen ezért szeretném tisztázni, a személye körüli, félreértésre utaló okokat, és hogy...

— Várj még vele! — tiltakozott újfent Marci — Előbb én szeretnék valamit elmondani. Az ígéretemet beváltottam, és foglalkoztam a kérdéssel, ha úgy tetszik, kéréseddel. Már ami győző barátunk, vagyis Géza személyét illeti, nyomozásba fogtam. Azonban hamar le is tettem róla, mert túlságosan kényes, mondhatnám, kockázatos ügynek találtam.

            Néhány méhecske cserkészte be magát a verandára, és hangos zümmögéssel röpködték körül a meglepett társaságot. Ijedten kapkodták jobbra-balra a fejüket, csak Marcel maradt nyugodt, őt nem zavarta. Sőt, ahogy nézte a röpködő méheket, volt a nézésében valamiféle önfeledt szeretet. Higgadtan, mint aki csak a napi teendőjét végzi, felállt, leemelte a falról a lepkefogó hálót, és összekapkodta a kis rakoncátlanokat, majd hátra vitte, a kert végébe, ahol a méhkasok voltak. Dolga végeztével visszaült a helyére, és ott folytatta, ahol abbahagyta. — Nézd Doina, a sok éves ismeretségünk meggyőzött arról, hogy becsületességben maximalista vagy. Következésképp bízom abban, hogy most sem akarsz részt venni, olyasféle dologban, ami nem egyeztethető össze a lelkiismereteddel. Ezzel azt is feltételezem, engem sem szándékozol belekeverni, sötét ügybe. És bár hiszek neked, mégis azt kell mondanom, kívül maradok az ügyetek bonyolításánál. Azt is elárulom, amit Szabolcs Gézával kapcsolatban megtudtam, óva intett.

            Jóra gyorsan közbe vágott. — Előbb hallgasd meg Doinát, mert lehet, hogy másképp ítéled meg a helyzetet.   10 kezd

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.